Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Gál Sándor: Kör

— Várjanak egy kicsit — mondta új ismerősünk, és bement a házba. Pár perc múlva egy üveget rakott be a kocsiba, majd elköszönt.

— Nézd meg, mi van benne — adta hátra az! üveget Ferkó.

Kihúztam a dugót, és megkóstoltam az üveg tartalmát.

— Bor, méghozzá finom.

— Jó lesz holnapra.

— Igazad van. De el kell dugni, mert ha Bódi felfedezi, vége az egésznek.

— Bízd rám — mondta Ferkó. Kiszállt, felnyitotta az autó elejét, és elrejtette az üveget. Míg Ferkó kint volt, Icka hátrafordult.

— Te miért vagy szomorú? — kérdezte.

— Nem vagyok szomorú.

— És ha megcsókolnálak?

— És Ferkó?

— Összevesztünk.

— Akkor nem bánom.

Áthajolt az ülés felett, de nem csókolt meg. Ferkó lecsapta a csomagtartó födelét, és belátott az ablakon.

Azért mégse olyan egyszerű ez az egész, gondoltam, te Ferkóé vagy, és én nem veszlek el tőle. Lehet, hogy hülye vagyok, de istenem, hány hozzám hasonló ember él még a világon ...

— Üljetek hátra — mondtam nekik —, majd vezetek.

Ferkó örült, s Icka se mondott ellent.

— Lassan hajts! — figyelmeztetett Ferkó.

— Csak nyugi, öreg fiú. Ráérünk, senki se zavar, és holnapig még rengeteg időm van.

Hármasra kapcsoltam, és lassan gurultunk a kanyargós hegyi úton. Icka és Ferkó csendben ültek a hátsó ülésen.

Vajon hol lehet Eta és Nagy Károly? Az ördögbe is, jó volna meglepni őket...

— Gyerekek, szóltam hátra —, hol van itt a közelben olyan odú, ahová két ember elszökhet ?

— Mire kellene az neked?

— Nem nekem kell. Csak arra gondoltam, hogy meglephetnénk Etát és Karcsit. Nos? Mi a véleményetek?

— Nem rossz ötlet — mondta.

— Gyerünk először a Grillbe. Eta szeret oda járni...

— Merre van?

— Csak hajts egyenest, majd szólok.

— Helyes.

Figyeltem az utat és az ablaktörlő mozgását, ahogy lesimította előttem az üvegről az esőcseppeket. Az út mellett tömött hangon zúgtak a sötét fenyők, s a reflektor fényében fekete aranyként csillogott az aszfalt. A domboldalon, az út jobb oldalán itt-ott elszórva álltak a házak. Milyen jó lehet azoknak, akik most az ablakok mögött várják a reggelt, gondoltam. Nyugodtan alszanak, s mindig tudják, mit kell tenni. Nem tétováznak, mint én ... Mint az előbb is ... Ők józanok, kimértek, s nem futnak olyan szekér után, amelyre nem kapaszkodhatnak fel. Ha dühösek, káromkodnak, ha jókedvűek és pénzük is van, isznak egy jót, és két hétig arról mesélnek. Amit elkezdenek, be is fejezik. Soha nem hagyják félbe a munkát, terveket készítének, s megvalósítják azokat, és nem sietnek. Nyugodtak, mint ezek a hegyek itt felettünk ...

— Itt jobbra állj meg — szólt Icka.

Az épület elé kanyarodtam, s leállítottam a motort.

— Várjatok, benézek — mondta Ferkó, és kilépett az autóból.

Mikor eltűnt az ajtóban, Icka előrehajolt, átölelte a nyakamat, és megcsókolt.

— Nagyon utálatos vagy — mondta, de a hangja és a szavak értelme nem egyezett. — Értsd meg, hogy én független ember vagyok, senki nem kényszeríthet arra, hogy azt tegyem, amit nem akarok. Ferkó volt. Te vagy. Azt mondom, amit gondolok. Tetszel nekem, és kész. Ha nem akarsz, az más, akkor nem fogok tolakodni. De én tudom, hogy ez nincs így. Már akkor láttam, mikor a kávéházban néztél. Csak ne tagadd! Az ilyesmit nem lehet eltitkolni. Azt is tudom, hogy Eta is tetszett, és hogy azért voltál szomorú, mert Eta otthagyott. Csak ne tagadd! Ha nem volna így, nem jöttünk volna utánuk. Igazam van?

— Lehet, de nem biztos, összezavarodott bennem minden. Sokat ittam, azért. . .

— Szeretnék táncolni veled. Ugye, jól táncolsz?

— Nem tudom. Részeg vagyok.

— Az jó. Szeretem az ilyen részegeket. Csókolj meg ... így, most menjünk.

Vajon hányadszor megyünk ma már be különböző mulatóhelyek különböző ajtaján? Icka erősen belém karolt, kissé mögém húzódva jött, s hozzám simult.

Bent a megszokott kép fogadott. Mennyire ismerem már ezt a látványt, istenem, mennyire...! A terem hátsó szögletében a zenekar, a dobogó előtt kerek táncparkett, a teremben a falak mellett körül asztalok. Az asztalokon poharak, bor, pálinka, feketekávé, és szódavíz; és emberek ... Férfiak, nők, vegyest, józanul és félig részegen. Közülük mindenki nagyon fontosnak érzi magát; az arcukon fénylik a „kivagyokén" szédülete. S ezek a ma éjjeli „kivagyokének“ holnap reggel fájó fejjel ébrednek, szürkén s jelentéktelenül.