Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
minden perc nagyon fontos, annyira fontos, amennyire nekem már nem. Az út... az út... Hát persze ... Ott kezdődött ... Az eszpresszóban ültünk Karcsival. Feketét ittunk és konyakot, mert Karcsinak aznap volt a neve napja... 0, a „Nagy Károly!“ Még nyakkendőt is kötött, hogy az alkalomhoz illően átlépje a hétköznapok nyakkendőtlen egyhangúságát. — Ma kivételes világnap van — jelentette ki. — Tudom — válaszoltam. — Mennyit áldozol nagy őseid tiszteletére? — Kár szemtelenkedni. — Jó, nem firtatom tovább ezt a kérdést. Csupán a gazdasági helyzeted érdekelt... Az is csak azért, hogy némi összeget tartalékolhassak a tor utáni böjtök idejére. Arcán, míg beszéltem, itt-ott megrándult egy-egy ideg. Nagyon jól ismerem ezt a felület alatti mozgást. — Marha! — kezdte kedves, behizelgő hangon. — Ha ezentúl valamit közölni akarsz velem, agyagtáblán kérem, ékírással. — Valóban? — Igen. — Akkor igyunk még konyakot. Jó? — Rendben. Látod, ismered te a köznyelvet, és használni is tudod. Ámbár ... Rendeltem két konyakot, s az órámra néztem. Alit. — Mennyi idő van? — kérdeztem. — Kilenc múlt. — Igazán jöhetnének már. — Hova sietsz? — Nem sietek, csak idegesít a várakozás. — Igyál, az megnyugtat. Bódit meg ne féltsd. Úgy egyeztünk meg, hogy kilenc, féltíz tájban itt lesznek. Világos? — Ezt mind tudom. — Hát akkor? — Semmi, csak eszembe jutott. — Mi? — Hát hogy már jöhetnének. Egészségedre... — Neked is. Ittunk, és egy ideig szótlanul üldögéltünk. Rajtunk kívül senki se volt az eszpresszóban. A vezetékes rádió hatalmas erővel bömbölt, s az ablakon beszökő napsugarak csodálatos ábrái táncoltak a falon. Karcsi hirtelen felállt? — Hova iszkolsz, hé? — Telefon. — Megőrültél? Ilyenkor? — Megígértem. — Akkor is őrültség. És ha otthon a férje, vagy az apja? — Akkor téves volt a kapcsolás. A terem vége felé sietett, ahol a telefon álmodta egykedvű fekete álmait. Néhány perc múlva visszajött. — Elbúcsúztam — mondta, s a szája szögletében apró, kaján mosoly villant. — Egyszer ráfizetsz még erre az asszonyra. — Bízd rám! — S a feleségedtől? Tőle is elbúcsúztál? — Piszkos kukac vagy ... — Itt van Bódi! — Ugye, mondtam, hogy ne idegeskedj .. . Bódi már az ajtóban állt. Kövéren, mosolygósán. Pocakja, mintha ikreket akarna szülni, előreugrott. A télikabát végig kigombolva lógott rajta, mint általában, s a sál ökölnagyságú bunkója előmeredezett ragyogó tokája alól. — Szervusztok, kölykök! — kiáltotta, és krákogott egyet. — Gratulálok — rázott kezet előbb Karcsival, majd az én kezemet szorongatta. — Mit isztok? Konyakot? Na, nem mondom, jól kezditek ... — Iszol? — kérdezte tőle Karcsi. — Még nem — válaszolt. — Csak azért kérdeztem — mondta Karcsi —, mert az előbb mintha azt hallottam volna, hogy..Z — Nem hallottál semmit. De mozgás, mért mindjárt este lesz ... Gyorsan lenyeltük a konyakot, fizettünk, felöltöztünk, és bemásztunk a kocsiba. Ferkó, a sofőr nyugodtan ült a helyén, s újságot olvasott. — Szervusztok — köszönt, mikor elhelyezkedtünk az ülésen, s összehajtogatta az újságot. Karcsi halkan dörmögött valamit arról, hogy a sofőrök átkozott bolondok, én meg barátságosan hátba vágtam Ferkót. — Mehetünk? — kérdezte Ferkó. — Nyomás, öreg fiú. — Hova? — Előre ... Mindig csak előre. Ferkó csodálatosan vezet. A Hatszázhármas úgy engedelmeskedik minden mozdulatának, mintha a gondolatai után igazodna. — Kártyázzunk — indítványozta Bódi. — Nem bánom — mondtam. — Hát te? — vicsorgott Bódi Karcsira. — Mennyi pénzed van? — ötszáz ... — Kevés. Ferkó kuncogott a volán mögött, majd így szól:
