Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Az ember tragédiája szlovákul — harmadszor
alakítás, másrészt — megközelítőleg — az eredeti ritmustempót is be kellett tartaniuk. Ez leginkább Štítnickýnek sikerült: „Intő szózat a hiúnak, csüggedónek biztatója." „Tam výstraha pre márnivých, tu pre zúfalých posila.“ A prozódiai különbségeken kívül figyelmet érdemel a három szlovák költő gyakorlatában az is, ahogyan Madách gondolatait színezik, érzelmileg aláfestik. Míg Hviezdoslav csak a „kolísky svetov v sivých hmlách“ — „szürke, ködös világok bölcsőit", tehát a jövőnek csak távoli, sötét színét és homályos képét látja, addig Beniak a „vajúdás világairól" beszél; mindenesetre a jövő világ képzete nála sem teljesen konkrét, de — jellemzően — a jövőt már a születés fájdalmával társítja. Štítnický szóhasználatában azonban a világok egyértelműen „születnek", s ez a fogalmazás nemcsak a születés komplex motívumát, hanem azt a belső optimizmust is tartalmazza, amelyet minden születés jelent. S ez az értelmezés közelíti meg az eredetit leginkább. Sok szó esett Az ember tragédiájának, optimizmusáról, illetve pesszimizmusáról. A Tragédia kiindulópontjának sokan Madách lelki összeomlását tartották. S nem egészen alaptalanul. De úgy hiszem, hogy Madáchot ez a konkrét személyes motívum soha nem ispirál- hatta volna ennyire absztrakt emberfeletti poéma megírására az emberiség örök dilemmájáról. Mi szerinte az emberi élet értelme és célja? Nem öncélú, emelkedés és kiút nélküli kör ez az élet? Lát-e maga előtt az emberiség az évszázadok során valamilyen különös feladatot, „emberi küldetést“!? Erre akar Madách — bejárva az emberiség történelmét — válaszolni. A történelem központjában az eszme áll, amelyet a prágai képig a hit képvisel, s később a tudomány és az utópia. Ha filozófiailag Madách Hegelből is indul ki, művében két világnézet, két filozófia küzd egymással: az idealizmus és a materializmus. Hordozói Adám és Lucifer. Ügy kell rájuk nézni, mint két egyenlő értékű gondolat hordozóira. Adám magasabbrendűsége és ereje nem is annyira „pozitív filozófiájában“, mint inkább aktivitásában és az eszméket tettre váltó erejében rejlik. Lucifer következetesen — racionálisan — tagadja a cselekvést, — Adám mindig és újra cselekszik. De ez a folyamat is dialektikus. S így a rossz is, melyet nem véletlenül képvisel és okoz éppen Lucifer racionalizmusa — végső következményében: Adám tettében pozitívvá válik. Hogyan mutatkozik mindez az emberiség Madách értelmezte genezisének vizsgálata során, amely genezis sajátos módon Adám isten ellen való lázadásához fűződik. Az utolsó képben Adám végső düemma előtt áll. Lucifer feltárta előtte a jövő csábító látomásait, de megmutatta neki azt is, milyen határtalanul értelmetlen az emberi tevékenység, melynek — úgy tűnik — egyetlen célja az összeomlások sorozata. Adám elborzadva az emberi történelem felett, ereje fogytán, látszólag minden ésszerűség és logika nélkül az — életet választja. Mintha maga és az emberiség létét illetően lemondana a szabad döntés jogáról. A magyarázat: mikor Adám önkéntes halálával meg akarja menteni az emberiséget történelmétől, valami közbejön: új élet, az élet folytatása jelentkezik. így áldozata már csak értelmetlen és gyáva tett lenne, sőt egyáltalán nem lenne áldozat. Épp ezért nincs más választása, mint élni! Ügy tűnik, ezeken a helyeken Madách bölcselkedésében sokkal tovább jutott, mint ahogy eddig elismerték. S itt a megoldása annak is, hogy miért olyan közeli és érthető a mai franciák számára is a Tragédia. Minden kor hőst keres magának, s a Tragédia bőven kínálja a hősöket. Az ember tragédiájának francia fordításához csatolt tanulmányban a fordító, Jean Rouselot, teljesen új, szinte egzistencialista értelmezését próbálja adni a műnek. Hasonlítsuk össze a Tragédia néhány részletét, amelyek Adámnak isten, független hatalom s mindenféle erő elleni lázadását illusztrálják: 3. kép Adám, 23. old.: (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1964). Madách: „Érzem, hogy isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem." Hviezdoslav: „Veď cítim, že jak opustil ma Boh, ma do samoty sotiac s prázdnou rukou, tiež spustil som sa ho. I som sa stal sám sebe bobom, a čo zažiadam si, mojím slušne je. To moja sila, to moja pýcha“ (150. o.) Beniak: „Cítim, že keď už opustil nás Boh, a chodobných nás sotil v samotu, spustil som sa ho i ja. Som sebe bohom, a pre seba čo získam, iste právom mi patrí. Sila mojou pýchou" (22>
