Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról
bizonyos tekintetben önálló, tágabban véve pedig attól eltérő szervezeti és szerkezeti formák között növekszik, mint amilyenek a fő nyelvtípus, a központi irodalmi nyelv és köznyelv által átfogott és összefogott közösség fejlődését általánosságban jellemzik. Konkrétan: a szlovákiai, a romániai és a jugoszláviai magyarság nyelvi fejlődésében. (A szovjetunióbeli és ausztriai magyarság számára e szempontból mások a feltételek, mert számuk jóval csekélyebb az említettekénél.) Mi jellemzi a szlovákiai magyar nyelvhasználatot adottságaiban és feltételeiben? Természetesen az, hogy magyar: de nem kevésbé az is, hogy szlovákiai. Az elsőül említett tény fejlődésében az általános magyar fejlődéssel kapcsolja össze; a második azonban egy sor sajátos körülményt, teremt a számára, amelyeknek folyományaként hol adott helyzetek, hol meg alternatívák előtt áll. A szlovákiai magyarságnak — a lenini nemzetiségi politika szellemében — teljesen szabad joga van anyanyelvének használatára. Abban sem gátolja semmiféle rendelkezés, hogy szabadon érintkezzék (pl. rádió, televízió, sajtótermékek útján vagy akár személyesen is) a magyarországi magyar nyelvű kultúrával, minthogy a társadalmi fejlődésnek mindkét állam azonos útján halad. — Am helyzeténél fogva mégis gyengéb a kapcsolata a magasabb szintű magyar köznyelvvel, s így nagyobb a nyelvjárási beütés lehetősége a nyelvhasználat igényesebb formáiba; másrészt erősebb az idegen nyelvi ráhatás is. A magyar nyelv csehszlovákiai viszonylatban egyenrangú, de nem államigazgatási szintű (illetőleg a helyi nemzeti bizottságok szintjén felül nem az), így használata két szinten eleven: a legalsón és a legfelsőn, azaz a családi és családias érintkezésben, másrészt a publicisztikában és a szépirodalomban. Ebből következik, hogy problémái leginkább a középső szinten vannak: a szakmai és a társadalmi-államigazgatási vonatkozású nyelvi rétegben. Ez az, amelynek aktív gyakorlata az adott helyzet folytán nem alakult ki .eléggé, vagy legalábbis kevéssé standardizálódott. Pedig mind a szép- irodalomnak, mind pedig — s az előbbinél fokozottabb mértékben — a publicisztikának szüksége van erre a nyelvhasználati rétegre is. Hiszen mindkettőnek át kell fognia az élet egészét, annak minden területét; tükröznie kell, beszélnie róla, azaz kifejeznie nyelvileg is. Mindez nem vitakérdés, hanem adott helyzet; s nem is nyelvi kérdés, hanem államrendi. De óhatatlanul van nyelvi vetülete; s a továbbiaknak is ez szolgál kiindulópontul. Mert ez a helyzet veti fel a regionalízálódás, egyfajta nyelvi különfejlődés kérdését. Két oldalról is. Egyrészt onnan, hogy a publicisztika — a nyelvhasználat középrétege hiányozván alóla — így könnyebben hajlik arra, hogy bizonyos helyzetekben a közvetlenül alatta élő nyelvi réteg, a részben nyelvjárásos, részben családias alsó szint felé nyúljon, azaz provincializálódjék, sőt vulgarizálódjék. Es más oldalon: természetes csábítás az is, hogy a nyelvhasználat középső rétegéért — ha szüksége van rá — az újságírás ne a távolabb eső magyar forrásokhoz forduljon, hanem önállóan teremtse meg azt, mintha nemcsak a szlovákiai magyar nyelvhasználatban nem élne, hanem magyar nyelvhasználatban egyáltalán. S itt a cseh, illetőleg szlovák nyelvből való átvétel vagy lefordítás a legkézenfekvőbb. Ámde mind a két út — a nyelvjárási-csa- ládias forrásokból való feltöltődés, meg a meglevő, csak nem ismert nyelvi anyag helyett való önálló teremtés is — óhatatlanul a regio- nalizálódáshoz, s nagyobb távlatban esetleg jelentősebb nyelvi elkülönüléshez vezethet. S ez már furcsa volna. Hogy éppen az egy úton haladó államokban szakadozna részekre a magyar nyelv; amikor a nagyon is eltérő berendezkedésű négy német nyelvű állam például annyira vigyáz a német nyelv egységére, hogy egyetemlegesen mondott le annak a tervezett helyesírási reformnak a végrehajtásáról, amelyet kettő közülük nem fogadott el. — Ez nyilvánvalóan senkinek sem érdeke, s ha efelé indulunk, az nem fölsőbb intenciók végrehajtásának, csak egyfajta" nemtörődömségnek az eredménye. Ezt világosan mutatja az is, hogy a szlovákiai magyar publicisztikában nem valami szervezett különállás mutatkozik meg. Az említett „nyelvteremtési“ folyamat eléggé ötletszerű és egyéni. Olykor ugyanazt a fogalmat más-más újság más-más néven nevezi el; máskor ugyanazt a szlovák vagy cseh kifejezést egyazon lap is esetenként más és más formával adja vissza. Ma már ott tartunk ebben — az újságírókkal folytatott első beszélgetésből tudom —, hogy például az agrotechnikának kialakult egy sajátos, szlovákiai magyar terminológiája. Olyannyira, hogy a magyarországi szerzőktől közölt cikkek „érthetetlen“ nyelvhasználatukkal már berzenkedést váltanak ki az itteni olvasóból. — Nos: itt két lehetőség van. Vagy átültetni és megismertetni a magyarországi, azaz közmagyar szaknyelvet (ez a nehezebbik, mert „nevelő“ feladat), vagy alkalmazkodni az itt kialakulthoz (ez a könnyebb, mert csak „kiszolgálása“ az olvasónak). De ezzel az utóbbival akkor vállalni kell azt, ami velejár:
