Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról
a nyelvi elkülönülésnek egy meglehetősen intenzív fokát. Csakhogy ezt — meggyőződésem -és tapasztalatom szerint — valójában semmiféle fórum nem akarja, s tudatosan nem is vállalná. (Csak egyet említsek: a csehszlovákmagyar közös kiadásoknak szépen szaporodó .sorozata, amely épp az ellenkező tendenciára utal, így egy idő után elvesztené létalapját, a közös nyelvet.) Ezen a területen valóban nem vállalkozha- tom arra, hogy megoldásokat ajánljak, vagy akárcsak keressek. Csupán problémákat vethetek fel; s talán nyelvi ismereteimmel és tapasztalataimmal némileg hozzájárulhatok közös megvizsgálásukhoz. A feladat érdemleges elvégzése a szlovákiai magyar újságírókollektíva dolga; főleg ami a nyelvi problémák rendezését illeti. Ez látszólag többletmunka, de alapjában véve munkamegtakarítás. Ezt mindenki tudhatja és tanúsíthatja, aki akár fordítás, akár fogalmazás közben újból és újból megküzd egy-egy kifejezés „megalkotá- .sáért“. Mennyivel könnyebb volna ennél, ha egyszer a sajtó dolgozói közös erővel összeállítanának egy kis szó- és kifejezésgyűjteményt, s azután már (akár több példányos cédulakatalógus formájában) csak azt kellene forgatni, s legföljebb időről időre bővíteni. Ez a gyűjtemény átvehetné a magyarországi köz- -életi nyelvhasználatból mindazt, ami a szlovákiai magyarban nem járatos, de fogalmilag ugyanaz, s így bízvást használható. Másrészt megalkothatná és közösen, egységesen rögzíthetné azt a csekély hányadot is, amelyre ■önálló elnevezés kell, mert fogalmilag, vagyis a társadalmi valóságot tekintve más, mint a magyarországi. Ahhoz föltétlenül közös munka kell, hogy a szlovákiai magyar publicisztika sikeresen rendezni tudja azokat a kérdéseket, amelyek szorosabb értelemben nyelviek. Hát a nyelvhasználatiak? Azokon — épp fordítva — minden újságíró csak a leg- egyénibb erőfeszítéssel lehet úrrá. Mint korábban mondtam, idéztem; saját nyelvhasználatát mindenki maga csiszolhatja csak olyanná, hogy a hiba elkövetőjéből elkerülőjévé váljék. S valljuk meg: kinek-kinek van mit elkerülnie. Nem volna büszkeségre ösztönző, önérzetet növelő dolog, ha előbb-utóbb azt kellene megállapítanunk, hogy a szlovákiai magyar publicisztikát nyelvhasználata tekintetében is valamiféle „regionális különállás“ jellemzi. Főleg ha ez abban mutatkozik elsősorban, hogy tömegével őriz meg olyan fogalmazási gyengeségeket, amelyeken a magyarországi újságírás többé-kevésbé túljutott már. Persze tudjuk jól: a helyzet nem volt könnyű, és ma sem az. Amikor az építőállványokról, a traktorülésről, a gépek, a lovak meg a szerszámnyél mellől hirtelen kellett összecsalogatni a káderokat, hogy legyen magyar újságírás és irodalom, a kiválogatásnak nyilván nem lehetett fő szempontja a kiforrott stílus; a forma kérdéseit e forrongó és küzdelmes korszakban sokáig háttérbe szorították a tartalmiak. De azóta eltelt másfél évtized, más vonatkozásokban nem is éppen eredménytelenül: miért épp a nyelvhasználat területén maradnánk meg a kényszerű igénytelenség korábbi fokán! Mindez nem ostorozás akar lenni; s ha még részproblémákra vissza-visszatérünk majd, az sem valamiféle „dolgozatjavítás“. Csak tükör a publicisztika meg a köznapi nyelvhasználat számára, hogy megláthassa benne szeplőit, és tehessen ellenük.
