Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról
kell állandóan figyelnünk és jegyeznünk, nehogy stílustalanok legyünk. Gondoljunk csak az ikes igeragozásra. Mint rendszer, valamikor kikristályosodott és önálló volt; ma teljesen bomlóban van. A harmadik személyben még nagyjából tartja magát: iszik, mászik, hazudik, fürdik. Csakhogy már a második személyben nem viselkednek egyformán: iszol, mászol (ez szabályosan ikes), de: hazudsz és fürdesz. Az első személyben megint másképp: szilárdan csak iszom; de a mászom mellett már „szalonképes“ a mászok is; a fürdőm alaknál gyakoribb a fürdők; s a hazudok mellett egyeneset furcsa volna a „szabályosabb“ alak: a „hazudom“. S a feltételes és a felszólító módban még előrehaladottabb az ikes rendszernek az iktelenbe olvadása. Mindezekre a nyelvtörténeti szemlélet csak annyit tud mondani, hogy az ikes igeragozás rendszere bomlóban, eltűnőben van. De a leíró értékrendszert vizsgáló nyelvhelyesség és stilisztika apróra bontja ezt a folyamatot, újból és újból megállapítja és rögzíti az eltolódott értékeket. Nem a maga önkénye szerint persze, hanem a közösségi gyakorlat alapján. De a nyelvben nemcsak történeti rétegződés van, hanem földrajzi is. A kosár, kas, kaska, kasita, véka, garaboly mind ugyanazt a tárgyat jelöli, és mind ma is használatos szó. Csakhogy a nagyobbik részük nem irodalmi nyelvi, hanem táji használatú, nyelvjárási. Valamikor, alig néhány évszázaddal ezelőtt, még nem is volt egyéb a nyelvhasználatban, mint egy csomó nyelvjárás egymás mellett, s persze egymással egyenrangúan. Akkor nehéz lett volna megmondani, hogy a froš-nak mi a neve magyarul; mert épp az nem dőlt el még, hogy a sok táji elnevezés közül melyik van „magyarul“, azaz melyik a nyelvjárások fölötti, a „helyes“ forma. Nem volt nyelvjárások fölötti nyelvhasználat, s így a maga területén helyes volt mindegyik változat. A nyelvbeli értékek leíró rendszere akkor vált csak zártabbá, amióta kialakult s a többi fölé erősödött egy tájak és csoportok fölötti nyelvhasználati forma: a nemzeti irodalmi nyelv. Ez nem pusztán a szépirodalomé, hanem az egész írásbeliségé, s még általánosabban: a magasabb szintű műveltségé. Ennek beszélt változata az igényes köznyelv. Hogy ez az esemény mit jelentett a nyelv történetében, azt nem is nehéz fölmérnünk. Az új nyelvhasználati forma a többi fölé kerekedett, megszüntette addigi viszonylagos önállóságukat. Országossá vált, s a többieket tájivá szorította vissza. A magasabb műveltség hordozójává nőtt, s ezzel a többiek egy bizonyos alsóbb szintű műveltség kifejezőiként rekedtek meg a fejlődésben. Irodalmi nyelv és nyelvjárás ma úgy áll szemben egymással, mint kiművelt, igényes és közös forma a megrekedttel, tájhoz kötöttel, provinciálissal. S vita esetén a köznyelvi érték dönt. Ezt ma már mindenki így érzi, még a nyelvjárást beszélők is. Két és fél évtizede járom a magyar nyelvterületet mindenfelé mint nyelvjárásgyűjtő. Tanúsíthatom, hogy hányszor jegyzik meg még a legöregebbek is, ha nyelvhasználatukról van szó: „Hát én már csak olyan régiesen, parasztosan beszélek“; meg hogy: „Persze írásban ez finomabban van, de mi már csak így mondjuk, öregesen“. Elannyira, hogy még a szabolcsi ember is meglepődik, ha megyei újságjában ezt olvassa: „Az idén a magángazdáknál szebb volt az élet". Mert — nyomtatott betűt látván — a szónak már talán maga sem a náluk járatos „gabona“ jelentésére gondol, hanem a köznyelvire, amelyet ismer, s a sajtótól elvár. Amint a jászságiak is megcsóválták a fejüket egy róluk szóló újságriportra, amelyben ez állt a szövetkezeti aratásról: „A kombájn szinte úszik a vállig érő gazban“. Mert náluk ugyan a gaz valóban nem más, mint „a lábon álló gabona szára“; de ezt a jelentést csak ők ismerik, a köznyelvit viszont mindenki, s persze már ők maguk is ... A provincializmusoknak az igényes nyelv- használatban nemigen van már helyük Idestova az sem szívesen látja már őket nyomtatásban, aki pedig élőszóban még maga így beszél. — A lapok riporterei néha úgy okoskodnak: minthogy a riport kissé átmeneti műfaj a publicisztika meg a szépirodalom között, mintegy „irodalmiasabb" eszközként talán jogos benne a nyelvjárásos elemek felhasználása. De nézzenek csak körül a mai szépirodalomban! Azt tapasztalhatják: a falu írói már maguk sem ezekkel a külsődleges és kosztümszerű vonásokkal jellemzik paraszti szereplőiket; — legföljebb talán az öntudatukban elmara dottabbakat. 4. Am felvetődik a kérdés: provincializmusnak tekinthető-e egyfajta regionalitás, amelyben a nyelvi különbségek a társadalmi valóság eltéréseit jelzik? Nem a regionális, a helyi színezetű (debreceni, szegedi, szombathelyi stb.) köznyelvekre gondolunk itt. Az ezekben mutatkozó táji jellegzetességek elsősorban a kiejtést, a beszélt nyelv külső formáját jellemzik. Különálló sajátságaik eredetükben nyelvjárásosak, s ami fejlődésüket illeti: ha lassan is, de az egységes köznyelv felé irányulóban vannak. — Az igazi regionalizáló- dás lehetősége ott áll fenn, ahol a magyar nyelvű kultúra a magyarországihoz viszonyítva
