Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)

toztatni, a nyájból nem lehet államot, a szlovák népből öntudatos nemzetet formálni, amíg a nyomort le nem küzdik. J. Francisci, a hetvenes évek elején megismétli Štúr szociális katekizmusát: „A nemzet több rétegből áll, s ezeknek különbözők a szükségletei“ (Az osztályok egoizmusáról van szó — V. M. megj.). A szegény ember rendszerint nem szabad ember, s még a legszabadabb törvények és intézmények mellett is minden szempontból a ravasz értemiségi és a fösvény gazdag rabja. Ezért: „Népünket ki kell szakítani, kérlelhetetlenül ki kell vonni az idegen akarattól való függőség alól, saját lábára, az önállóság lábára kell állítani, olymódon, hogy hozzásegítjük a jómódhoz ... S íme, ez az, amit népünk megért“. Azon kérlelhetetlen követelésnek, amelyet ma gazdasági emancipációnak mondanak, a kölcsönpénztárak és egyéb önsegélyző egyesületek, valamint az ipar és a kereskedelem támogatása szolgáltak volna eszközül. Bizonyára — ez csupán szociális kuruzslás, csupán liberális program: de vajon ezekben az időkben és feltételek között lehetett volna más? Engem, ellenkezőleg, meglep az, hogy mennyire előre láttak elődeink több mint száz évvel ezelőtt. S. Ormis már 1850-ben valami olyasmit tesz közzé, ami Szlovákia első iparosításának programjára hasonlít: „Szegény népünk még csak nem is gondolhat magasabb nemzeti célokra, amit nem is vehetünk rossz néven tőle“. Fel kell keltem „népünkben a jó gazdálkodás és ipar iránti érzéket". Gyönyörű Szlovákiánk ugyan nem rendelkezik bánáti termőföldhöz hasonlóval, de van vize, fája, érce, és mindaz, ami a gazdagító ipar számára keresett. Ez az út, amelyen járva népünk meggazdagodhat.

A Szlovákia gazdasági fellendítésére vonatkozó egyik legérdekesebb programot egy pap, J. D. Makovický fogalmazta meg. Feltételezte a Nemzeti Bizottság nevű szlovák szerv (valami olyasmi, mint az Ideiglenes Kormány) és a Központi Gazdasági Egyesület (vagyis mező- gazdasági) létrehozását, amely megformálná a mezőgazdaságot. Nem csoportokban való kivándorlást javasolt Dél-Szibéria lakatlan területeire — évszázadunk harmincas éveiben e gondolat megvalósítását a kommunisták kísérelték meg. De, elsősorban és mindenekelőtt, „a nagybani ipar fellendítését, illetve létrehozását“ akarta. Felvilágosult pap volt, tehát tudta, hogy az üzemekben „a munkások teste és lelke elsatnyult“, hogy „a legnagyobb nyomornak és ínségnek vannak kitéve". De nem lehet semmit tenni, a történelem menete kérlelhetetlen: „ki áll szembe az ipar áradatával?“ Bizony, senki: oszthatatlan hatalmával elragad mindent, s ami szembehelyezkedik vele, azt kegyetlenül összezúzza, megőrli, mint malomkő a szemet. Figyelemreméltó elképzelés! Meglátja — helyesebben — megelőzi az ipar viszonylagos gyors fellendülését Magyarországon, megérzi az ugrást a bányászat és kohászat fejlődésében, elsősorban Gömör megyében és a Felső-Garam mentén.

Sokan tudták, hogy „az ipar a nemzeti jólét legfontosabb emelője", hogy „itt, ahol a természet rideg, az anyagi jólétet csak az iparral lehet elősegíteni, hogy Felső-Magyarország, vagyis gyönyörű Szlovákiánk iparra és kereskedelemre hivatott, ami egyszersmind anyagi jólétet jelent“. Csakhogy az ipar, ha fejlődött, a nemzeti mozgalmon kívül s nemegyszer ellene fejlődött: az újonnan létesített kohókba német és magyar munkásokat hívnak, tiszta szlovák környezetben magyar településeket: erődöket létesítenek, amelyekből a szlovák nyelv ellen fognak támadásokat indítani. A tőkével rendelkező uraság magyar, német és zsidó. Ezért van igaza J. Hložanskýnak, amikor kategorikusan kijelenti, hogy „a nemzeti kérdés és a nemzeti tőke valójában úgy össze van nőve, mint test és lélek“. Azt javasolja, hogy létesítsenek Szlovák Nemzeti Bankot, aminek a nemzeti tőke emancipációját kellene jelentenie. De még sokáig tartott, amíg legalább valami történt. A szlovák polgárságnak meg kellett erősödnie. Bekövetkeztek a nyolcvanas évek, s velük együtt az új nemzedék felsorakozása — ez a felsorakozás az erők átcsoportosítását jelenti. Most már nem amatőr papok és tanítók állnak a politika kormánykerekénél, akiknek a csizmájából kilógott a szalma, hanem „módos" emberek, mint Makovický vagy Kalina, és olyan ügyvédek, mint Mudroň, Dula, Fajnor, Jesenský. (Ez a felsorakozás még nem jelenti Štúr koncepcióinak feladását, mindössze valami csillapítását, jelét jelenti annak, hogy az ideálok kis, vagyis inkább nagy bankókra változnak. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki Štúr baráti köréből úgy fejezzen be levelet, mint Turzó-Nosický: „Segítsen az Isten mind magasabbra és magasabbra, és védelmezzen pénzzel is“. Egyébként. a levél a nemzeti ügyekről csupán mellékesen szól, a fő dolog a részvények, a szliácsi fürdő megvétele, amelyben Turzó részt vett az itteni magyarkodókkal, mint pl. a megválasztott Grünwald, egyébként az osztalékokról, a tőkéről — egyszóval a bankókról volt szó. És P. Kuzmány, az ismert hazafi fia már nem volt sem kántor, sem pap, hanem a Cseh-Morva Bank igazgatója. S maga a szuperintendens ezekben az időkben éppen kisebb nagybirtokot vásárolt: ilyen és_ viszonylag tökéletes légkörváltozás ment végbe.) Ha Szlovákia szociális és gazdasági helyzetéről beszélünk, nem kerülhetünk meg egy kellemetlen kérdést,