Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)
amely mindkét részt vevő fél számára kellemetlen; a zsidókérdést. Mindez rendkívül bonyolult dolog: a szociális és gazdasági ügy ebben az esetben összekeveredik a nemzetivel. A magyar zsidók emancipációját a magyar forradalom vagy annak következményei valósították meg. Természetes, hogy a zsidó burzsoázia a magyarok oldalán állt. Ez azonban akkor szükségszerűen azt jelentette, hogy ellene volt a szlovák mozgalomnak. Az erőknek ilyen világos elhelyezkedése a szlovák oldalon leegyszerűsítéshez vezetett: a nemzeti és gazdasági elnyomást a németek, a magyarok és a zsidók testesítik meg. A liptói polgárok már a negyvenes években arról panaszkodnak a császári biztosnak, hogy a zsidó kocsmárosok „nyíltan és titokban, szóval és tettel“ a magyar forradalom oldalán álltak. És ezért: .. hogy a zsidóktól, egyes kivételektől eltekintve, legalább egy időre, néhány évre vonják meg a söntés vezetését, s vele együtt a kocsma- és vendéglőbérlő jogot“. Igen, ezek az árjásítók elődei; ez az irányvonal ismert mind a politikában, mind az irodalomban, s a szlovák zsidók tragédiájával zárult le. 3. De kezdettől fogva adva volt egy más irányvonal is, amely megértette és kívánta a megegyezést. A már említett Makovický plébános felhívja a figyelmet a zsidó terjeszkedésre a kereskedés területén, s ezeket mondja: ha ez így megy tovább, pár év múlva „csak itt-ott lehet egy szlovák kereskedőt találni“. De hozzáteszi: „Ezt ugyan mi a zsidóktól nem vehetjük rossz néven, mivel úgy élnek, ahogy tudnak, ahogy élhetnek“. Tehát megértette az örökké üldözött nemzet védelmi jellegű életét: azt javasolta a szlovákoknak, hogy tőlük tanuljanak összetartást. Érdekes V. Pauliny-Tóth kísérlete arra, hogy a szlovák nemzeti mozgalom számára megnyerje a zsidó burzsoáziát. Ebben az esetben az elnyomotthoz szól: a magyar nemesség sohasem lesz demokratikus, csupán a választások előtt; megveregeti a vállukat, és leereszkedik egy kézfogásra, de csak akkor, amikor pénzt kölcsönöz tőlük. A szlovákoknál azonban „£z önök értelmisége és vagyona igazságosan megérdemelt helyet kapna a nemzet hű fiainak soraiban“. Megtestesült örök emancipációt ígért nekik — s minden bizonnyal komolyan gondolta ezt. „A magyarosítás arisztokratikus célkitűzései a mi renegátjainkhoz csábítják önöket, a demokrácia elvei, amelyek ott egyáltalán nem állnak fenn, hozzánk kötik önöket.“ Ez a felkínált kézfogás — felkínált, de el nem fogadott. „A zsidóság — írja egy idő után csalódottan a Nemzeti Üjság — amint köztudomású, mindig a hatalmasabb és befolyásosabb elemek szívókájához ragad.“ Valóban, a szlovákoknak volt mire panaszkodniuk; a zsidó burzsoázia összefogott az ő fő ellenségükkel. A Pester Lloyd s a Pester Journal publicistái a magyarosítás hirdetői voltak; a zsidó kereskedők magyarabbak voltak a magyaroknál. S Popper, a nagybérlő csaknem az egész felsőmagyarországi választások kérdésében döntött; s mindig a szlovákok ellen döntött. Ez nem sorsszerű meg nem értés, ez két különböző érdek sorsszerű találkozása. A zsidó burzsoáziának helyet kellett keresnie a nap alatt, létének ez volt az egyetlen lehetséges módja, „úgy élt, ahogy lehetett, ahogy élhetett“. Ezt a helyet csak a magyarok révén lehetett kivívni; tehát — ebben rejlik a történelmi szükségszerűség lényege — a szlovákok ellen. Sajnálhatjuk, hogy így volt; de nem lehetett másként. A szlovák politika fő jelszava, „aki élni akar, hadd bólogasson“ — kollári jelszó volt; ebben az esetben a bólogatás mozgást jelent. Mert a szlovák politika fő áramlata ugyan mozgott, de nem bólogatott, nem tért el a kezdeti irányvonaltól.“ Éppen ezért nem szégyelljük, de ugyanakkor nem késlekedünk világosan bevallani, hogy a hazafiságot önmagában, szlovák nemzetiségünk elismerése nélkül csupán tehernek tekintjük“ — olvassuk a Pest-Budai Tudósítások programnyilatkozatában. A szlovák nemzetiség elismerése nemzeti és politikai önállóságot tételezett fel föderatív Magyarország keretében: Szlovák Vidéket (autonóm területet — a ford. megj.). Az élet sietett, a hatalmi viszonyok változtak, de a szlovák politika ugyanaz maradt, merev és dogmatikus. A Memorandum érinthetetlen lett, a szlovák nép szentírása volt, amely szigorúan kötelező minden igazi hazafi számára. (Ellentétben Štúr és barátai körének dogmatizmu- sával, amely a forradalmi megmozdulás kötelező adója, feltétele és szerves része volt — a forradalom mindig egy kis megváltást hoz magával — a memorandisták merevsége és mozdulatlansága lassítólag és késleltetőleg hatott a szlovák mozgalomra. A dogmatizmus minőségének ilyen megváltozását jóformán minden forradalmi mozgalomban megfigyelhetjük.) A memorandisták tisztában voltak azzal, hogy lehetetlent követelnek, hogy a magyarok soha nem adnak nekik Vidéket (autonómiát), de még a legnehezebb időkben sem engedtek el egy jottányit sem a programból. Ideális politika volt ez, de a reálpolitika lehetetlen volt. Ilymódon a memorandisták politkájának gyakorlati lényege a megváltás napjára való várakozás volt; vagyis arra a napra; amikor
