Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)

kos.) A forradalom után a hatalom, a pénz, a cseh közvélemény a csehszlovákok kezébe került; a szlovákok számára csupán a szlovák nyelv maradt. Ennek ellenére — valóban mindennek ellenére — a szlovák nyelv legyűrhetetlennek látszott. A Viedenské Slovenské Noviny (Bécsi Szlovák Újság) éppúgy, mint a Hlasové (Híradó) és Húrban elkésett Nyitrája egy letűnő világ felkiáltójelei voltak: így lett, így kellett lennie.

A nyelvért folyó harc nem nyelvtudományi küzdelem, hanem politikai harc. A dinamikus terjeszkedés valamennyi feltámadó nemzeti burzsoázia sajátossága; érvényes ez a cseh burzsoáziára is: „Az a gondolat, hogy Ausztriából a közép-európai szláv törzsek számára támaszpontot építsenek ki, a csehek fejében született, név szerint egy nagy tudású és tekintélyes, de gondolkodni nem tudó és rövidlátó cseh történetíró, Palacký fejében, aki ezzel a koncepcióval az osztrákpárti cseh nemesség uszályába került. A csehek számára ezzel kilátás nyílt az ausztriai szláv törzsek feletti hegemóniára... és így megragadták ezt a gondolatot“ (Štúr: Slovanstvo a svet budúcnosti). Štúr az ausztroszláv gondolatot szláv- ellenes gondolatnak tekinti; a szlávság jövőjét Ausztrián kívül látja, a nagy szláv egyenjogú világban, amelyben az oroszok az elsők az egyenrangúak között. Stúrnak ez a koncepciója a szlovák politika fő irányát jelentette egészen a hlaszisták fellépéséig.

A szlovák nyelv végleges győzelme után, főként a kiegyezés után, nemzeteink között elmélyült a szakadék. Két gazdasági-politikai alakulat támad; a Morva folyón húzódó határ igazi országhatárrá válik. A cseh burzsázia hátat fordít Szlovákiának; nincs szüksége Szlovákiára — főként ha az szlovák akar maradni. Üjból és újból olvassuk e kor szlovák folyóirataiban a csehek közömbösségéről szóló panaszokat. Mindig újból és újból kell hangsúlyoznunk a cseh közvélemény előtt, hogy a szlovák nyelv nem jelent szakítást a két nemzet között, hogy „továbbra is, mint évszázadokon keresztül, egyek akarunk maradni a csehekkel szellemileg, s állandóan ki akarjuk venni részünket az irodalom fejlesztéséből“ (J. Palárik). De azok, akiknek kezükben volt a hatalom, nem hallgatják meg sem a siránkozásunkat, sem a kéréseinket. F. L. Rieger, a vezető cseh politikus azt ígéri a magyaroknak, hogy „a cseh a morva falon át sem néz a Tátra alá“. A cseh politika valóban ilyen volt. Szlovákia iránti érdeklődése ötletszerű, amatőr és irodalmi jellegű volt, nem rendszeres és nem politikai. Egyes személyek ugyan rokonszenveztek, de ez keveset segített a szlovákoknak nemzeti önállóságukért folytatott fő politikai mozgalmukban.

Egyébként azok is, akik rokonszenveztek Szlovákiával, hajlamosak voltak arra, hogy a szlovák nyelvet kedves, de mégiscsak furcsa nyakasságnak tartsák, amely árt a szlovákok jövőjének. Samo Daxner, Samu bácsi, ahogy őt Tisovecen hívták, a nyolcvanas években ezt

magyarázza Josef Holečeknek: ......most már,

h

armincnégy év után lehetségesnek látszik a két egyenjogú, önálló, vagyis egyik a másiknak alá nem rendelt szláv törzs egyesítése, de nem az egyiknek, a véletlenül gyöngébbnek a másikhoz, a véletlenül erősebbhez való csatolása. Ilyen annexiót végrehajtani vagy kijelenteni és a szlovák nyelvet nyíltan cseh nyelvjárásnak nevezni... előttem túlságosan messzemenőnek látszik“. Az, amit itt túlságosan messzemenőnek neveznek, és amit sokkal kevésbé udvariasan is meg lehetne nevezni, sajnos, az első köztársaság idején is tartott; megmaradt napjainkig, utoljára és kiegészített formában a nemzeti szocialistáknak a felszabadulás után kiadott programjában jelent meg. Samu bácsi bizonyára nem olvasta Lenint; mások, akik olvasták, az ő programját valósították meg a Szlovák Nemzeti Felkelésben. És — ilyen világosan — nemzeti program maradt ma is.

Látjuk, hogy a szlovák mozgalom elszigeteltsége más nemzetektől csaknem teljes és reménytelen volt. Még tragikusabb volt az, hogy ez nemcsak a szlovákoknak más nemzetektől való elszigeteltsége volt, hanem a nemzeti intelligencia nemzeten belüli elszigeteltsége is. „Hazám, te semmivel sem törődsz“ — s tulajdnoképpen kinek kellett volna törődnie? A születő burzsoázia csupán néhány tucat tímárt és kereskedőt jelentett; a parasztság tudatlan és elképzelhetetlenül szerény volt. Főként a mai fiatal nemzedék képtelen megérteni saját nemzete mozgalmának dinamizmusát, mivel képtelen megérteni mélységes nyomorát; a nyomor számára múzeális tárgy, valami olyasmi, ami semmivel sem függ össze. Ahhoz, hogy a múlt századi kenyérgondokat jobban el tudjuk képzelni, Indiára kell gondolnunk: túlságos népszaporulat és éhség. Árva és Túróc például a „legnyomorúságosabb, túlzsúfolt vármegye volt, ahol szinte ötévenként megismétlődik az éhhalál“ (A. Radlinský). Az éhhaláltól fenyegetett nép nem gondolhatott olyan fennkölt dolgokra, mint a nemzet és haza; a legjobb esetben a sóadó nagysága érdekelte. Kezdettől, vagyis Štúrtól fogva világos volt; a mankót nem lehet jogarrá vál