Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Szexuális összeállítás és felelősség

sadalmakban lázadó ember a fizikai létéért lázadt, az életért harcolt, azért, hogy megmaradjon. A szocialista társadalomban erkölcsi létéért harcol az ember, ennek érdekében helyezkedik szembe a sémákkal és konvenciókkal, és ha úgy hozza a sorsa, lázad, hogy ember maradjon. Ez pedig óriási különbség, mert ez már nem az állati életösztön harca, a létért, hanem az emberi erkölcs csatája a tisztaságért.

Fennáll hát a lehetőség: az ember a szocialista társadalomban is szembekerül bizonyos helyzetekben azzal a hatás- és erőkomplexummal, melyet közönségesen és leegyszerűsítve társadalomnak nevezünk. Az elbeszéléskötet további írásaira vonatkozóan a társadalmat nyugodtan egyszerűsíthetjük körülményekre, környezetre, vagy akár családi körre is. Itt ugyanis a társadalomnak arról a szűkebb összetevőjéről van szó, amely otthon, a munkahelyén, az iskolában, hétköznapjai során veszi körül az embert. S most nézzük, hogyan viselkedik az ember ilyenkor, hogyan viseli el környezetét, az életet!

A kis elsős Pŕikazský (Alena Vostrá: Reklámisten) még csak most ismerkedik az élettel, és máris nézeteltérései támadnak vele. Alapvető felismerés keseríti meg az életét: a világ, az emberek valahogy furcsák és érthetetlenek, néha indokolatlanul szigorúak, máskor kiszámíthatatlanok és rejtelmesek. Ha az ember kék napot fest, mert ő úgy tartja igaznak és szépnek, kinevetik, és azt mondják, a nap, az sárga. S ha az ember elárulja azt a játékos fantáziát, mely lelke mélyén lakik, gúnyolják, és kiközösítik maguk közül érte. Mit tehet aztán mást, mint hogy a város szélén egy nagybetűs feliratot — MAGGI — fogad el mindenható lényként, hozzá intézi leveleit, panaszait és kérelmeit. Vostrá elbeszélése egy kisfiú története, de egyben mélyebb értelmű gondolati metafora is, mert ha az a kis Pŕikazský nem elsős véletlenül, hanem felnőtt, és a lelkében ugyanolyan játékos bohóságok és mesék élnek, az élet vele sem elnézőbb, s embertársai csakúgy kinevetik és megkülönböztetik, mint őt.

Klíma tanársegédet (Milan Kundera: Senki sem fog nevetni) egy grafomániás teszi tönkre, legalábbis erkölcsileg. Illetve nem is a grafomániás Záturecky, hanem a saját kényelmessége és pillanatnyi meghátrálása, amikor nem tudja a becsületes, de tehetségtelen emberkének megmondani, hogy munkája értéktelen. S a határozatlanság, a pillanatnyi megalkuvás kérlelhetetlen súlyú lavinát gördít rá, melynek gyorsulását a környezete készségesen elősegíti. Tanulság: az élet szövevényében a kis dolgok néha rosszindulatú óriásokká nőhetnek, különösen ha a dolgok alakulására közömbös, fantáziátlan és kicsinyes embereknek, vagy demagóg képmutatóknak van befolyásuk. Pedig az élet egyszerű és érthető, csak szív kell hozzá, és egyéni célok érdekében nem kell túlkomplikálni.

S már ott is vagyunk Milán Renčnél (Vladimir Páral: Teljesült kívánságok vására), aki igazán nem komplikálja túl az életét, mégsem igazi, emberi életet él (lám, ilyen a dolgok dialektikája!). Renč vegyészmérnök, egy kísérleti intézet tudományos dolgozója. Jó! szituált, művelt entellektüel. Déri Tibornak az európai írók bécsi találkozóján elmondott beszéde jut eszembe vele kapcsolatban, melyben bevallotta, hogy az emberiséget nem egy esetleges atomháborútól vagy a fasizmussá érlelődhető nacionalizmusoktól félti (szerinte ezeket túlélheti az emberiség!), hanem „az embernek a gépek által való elpusztításától", más szóval végleges elidegenedésétől. „A gép, mint az ember és a világ közötti közvetítő eszköz, gyengíti az előbbit, és meghamisítja az utóbbit", s tömeghatása lényegében „pszichológiai gyilkosság." Na már most, vagy igaza lesz Déri Tibornak: az embert elembertelenítik a gépek és velük összefüggő életstílus, vagy nem lesz igaza, miután az ember alkalmazkodó lény, s talán a gépekkel szemben is kifejleszt magában valamilyen védekező reflexeket, melyek emberségét (erkölcsi érzék, szívjóság, közösségi érzés) megvédik. S így mintegy immunissá válik a gépszellem rontásával szemben, mint ahogy a történelem folyamán már sok rontó hatalommal szemben vált immunissá, és végeredményben meg tudta őrizni önmagát. Ügy érzem, hogy talán azért, mert lelke van az embernek, vagy még inkább az emberi közösségeknek. Létfenntartásuk érde- kében(!) szükségük van erkölcsös emberségre.

Milán Renč esetében azonban Déri Tibornak kétségkívül igaza lenne. Pára] regényalakja tökéletesen elidegenedett ember, erkölcsi értelemben megszűnt ember lenni. Élete — egy precíz kibernetikus gép működésének analógiájaként — komfortos lakás, munkahelye és intelligensen „buta“, egysíkú társasága és „szexuális összeállításai“ jegyében csordogál. Komfortos nyugalma felkavarása ellen pra- linével és chlorpromazin HCl-lel védekezik. Programszerű, mindig pontosan hét órakor kezdődő szexuális szombat estéin, ugyanolyan ceremóniák után és ugyanazon hangsúllyal suttogja az ágyban szeretője fülébe: „Vera...“ S amikor egy váratlan nőismerős „kényelmetlen kíváncsisággal tölti el", és már-már érzéseket ébreszt benne, hideg tervszerűséggel öli meg érzéseit, mintegy önmagát ölve meg, mert