Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FOLYÓIRATSZEMLE - Somló Miklós: Egy nemzedék felelősségérzete
Egy nemzedék felelősségérzete A német nyelvterületen egyre gyakrabban hallatják hangjukat történet-, dráma- és regényírók, akik a nácizmus embertelenségeit idézve, műveikben a tobzódó fasizmus generációjának felelősségérzetével, jobban mondva: bűnös felelőtlenségével foglalkoznak. A német néptömegeknek a náci borzalmak iránti vádo- lón passzív magatartását — hallgatólagos beleegyezését ítéli el, pl. Peter Weiss sokat emlegetett „oratóriumában“ (A vizsgálat), vagy közvetve Hochhuth is „Helytartó"-jában. Az utolsó hónapok folyamán pedig mindenekelőtt két, szinte vádiratnak is beillő regény ver fel nagy port nem is annyira irodalmi berkekben, mint inkább a „német gazdasági csoda“ élvezőinek körében. Szinte elképzelhetetlen, hogy felmentéssel végződtek volna a náci gonosztevők ellen lefolytatott bírósági eljárások, pl. Ausztriában, ha az esküdtek többsége az alábbi két irodalmi mű közül legalább egyet elolvasott volna. A tényállás — avagy a németek jóhiszeműsége (Dér Tatbestand — oder der gute Glaube der Deutschen) írója, az 1897-ben született Robert Neumann, akit a két világháború között oly gyakran tévesztettek össze a történelmi regényeket író Alfred Neumann-nal, egyike a kis számú, emigrációból hazatért nagy művészeknek. Hazatérte óta minden munkájában a hitlerizmus és a német nép felelőtlen közönye okozta sérelmeket idézi. Pedig Robert Neumann első irodalmi sikereit Karinthy „így írtok ti.. .“-jére emlékeztető nagyszerű humoros paródiáival (Mit fremden Federn — Idegen toliakkal) érte el. Üj könyve előszavában ezeket mondja: „Az én koromban már nem érdemes mást mondani, mint az igazságot“. Ez az igazság azonban borzalmasan keserű, és bizony igen-igen sok német kortársa számára annyira kellemetlen, hogy bármennyire is becsüli a komoly irodalmat, inkább végig sem olvassa ezt a könyvet, sőt a szereplők közt magára ismerve, talán kidobja az ablakon. Mert itt még az a kifogás sem fogadható el, hogy a szerző mélységes kétség- beesése és szofisztikus, fölényes szurkálásai kibírhatatlanok. Miről szól ez a könyv? A német főállamügyészséget kibírhatatlan állhatatossággal ostromolja egy zsidó menekült. Maga ellen tesz feljelentést, mert a háború utolsó heteiben beárulta két hitsorsosát, s ezeket a gestapo a gázba küldte, ő maga azonban ezáltal életét menthette. Az állam- ügyészség a kiállhatatlan önvádlót egyszerűen beszámíthatatlannak nyilvánítja, és keresetét elutasítja. Eredményesebb lesz-e egy újabb feljelentés? Mert ő bűnhődni akar! Bűnhődni két sorstársa haláláért, de azért is, hogy halálfélelmében német honfitársai ennyire ki tudták vetkőztetni emberi méltóságából, bestiává változtatva őt, más gyarló kisembereket pedig a tömeggyilkosságok porondjának pojácájává; és ezek aztán lelkiismeretfurdalástól gyötörve ma minden lehetőséget fel akarnak használni, hogy vezekeljenek a náci viszonyok által.rájuk erőszakolt aljasságokért. Az olvasónak végül is az az érzése, hogy a regény főhőse tényleg őrült. Talán a hősénél még fontosabb szerepet játszanak a regény mellékalakjai, akiket a szerző könyörtelen bírálattal fest, különbséget nem téve zsidók s nem zsidók, vagy aránylag ártatlan kispolgárok között. Jellemrajzaival maga ellen uszítja a zsidókat s a keresztényeket is. A könyv olvasása közben az olvasóban önkéntelenül felvetődik a gondolat: mennyire alaptalanok a ma Nyugat-Németországban, Ausztriában, sőt Svájcban is annyira hangoztatott frázisok a „német múlt megemésztéséről"! A rosszat, ha lehetőség nyílik rá, talán jóvátehetjük; a bűnösöket meg lehet büntetni, ha bizonyítani tudjuk bűnüket, de a múltat, amely annyi emberben él, bármennyire is leplezik, titkolják, képtelenek „megemészteni“, mert ők maguk is jól tudják, hogy Goethe, Kant, Beethoven vagy Koch nemzetének e borzasztó szégyenéről az emberek ezer év múltán is beszélni fognak. És bár Neumann a sorok közt utal arra is, hogy a mai német generáció sohasem szabadulhat meg szörnyű terhétől, s azzal együtt száll sírba, az utána következő nemzedékek számára ez a bűntudat talán már csak szomorú emlék lesz. Somló Miklós
