Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)
Vladimír Mináč egy nemzet él itt 2. Valamikor, réges-rég, az első köztársaság idején a szlovákok és csehek kapcsolatairól csak a legjobbat tudtuk; legalábbis az iskolában állandóan meggyőzögettek bennünket erről a legjobbról. Az ifjú köztársaság saját ideológiai támaszát a mitikus testvériségről szóló állandó énekszóval, vagyis dicshimnusszal építette ki. A hivatalos-iskolai költő Adolf Heyduk volt; a cseh irodalom ebben a mitizált formájában a szeretetteljes idősebb testvér, amely bármely pillanatban kész volt segítségére sietni a süllyedő szlovák nemzetnek: Nemcová, Pokorný, Holeček. Ez az idealizálás veszélyes volt: hajótörést kellett szenvednie a valóság éles sziklakövein. Hviezdoslavnál ezt olvastuk: „És így érzi minden dalnok, ligetünket és kertünket testvéreink művelik?“ Vele együtt mi is ezt kérdeztük. És megállapítottuk, hogy egyoldalú koszttal tápláltak bennünket, hogy valamit eltitkoltak előttünk: a két nemzet közötti feszültség pillanatait, a belső küzdelem dramatikus korszakát, amelyben — legalábbis a mi nemzetünk számára — a legalapvetőbb kérdésekről volt szó. Megállapítottuk, hogy egyes cseh dalnokok — és nemcsak dalnokok! — nem tekintenek bennünket nemzetnek, hogy más szemszögből, más indítékból és más helyzetből beszélnek, de lényegében ugyanazt mondják rólunk, mint Tisza Kálmán: szlovák nemzet nincs. Hogy kapcsolataink történetében és manapság is egész sor érzékeny pont, hely van, amely régi széthúzást éppúgy rejt magában, mint új széthúzások lehetőségét, hogy léteznek események, személyiségek, gondolatok, melyekről illemtudó társaságban nem beszélnek. Hogy pl. újból és újból a szeparatizmus bélyegét sütik homlokunkra; és hogy mindez — hogyis lehetne másként? — Štúrnál kezdődik. Azt hiszem, hogy a két nemzet együttélését idillikusnak tekinteni nemcsak történelmileg helytelen, hanem terméketlen, és a jövő számára veszélyes is: az illúziók rabbilincsek, melyek az egyének és a nemzetek mozgását korlátozzák. Ha megállapítjuk, hogy a mi együttélésünk történelmileg szükséges és előnyös, hogy ez mindkét nemzetünk politikai létezésének lehetséges formája, akkor nem kellene félnünk sorsközösségünket valóságos, vagyis dramatikus formájában látnunk. Tehát, éppen Štúrék fellépésével kezdenek kapcsolataink dramatikusakká válni. Azt a pontot, amelyen ez kezdődött, a szlovák nyelv törvényesítésének nevezzük; a csehek ezt hosszú ideig elszakadásnak nevezték. A döntő tett elnevezései szimptomatikusak: ami a mi számunkra szervesen és egyedül lehetséges, a fiatal cseh burzsoázia számára árulás és hátbatámadás volt. Abban a korban ez érthető; akkor, a negyvennyolcas években mindez valóban a cseh politika ütőerejének meggyengítése volt, bizonyos mértékig lehetetlenné tette az akcióegységet. (Érthetetlen viszont, hogy az árulásról, nemzetünk születésének szükségtelenségéről, nem törvényszerű voltáról szóló mítosz a tudatban máig is megőrződik; ha nem a tudatban, legalábbis a tudatalattiban.) Közismertek a szlovák nyelv hivatalossá tétele körüli harcok; keserű és piszkos nyállal vannak leköpködve. Aki szlovákul beszélt és írt, a csehszlovákok számára a nemzet árulója volt. A szlovák nyelvű irodalom Radlinský szerint csak „babiloni torony“ volt, vagyis olyasmi, ami pusztulásra van ítélve. Az egység, melyet Štúr széttört, a kultúra, vagyis néhány intellektuel egysége volt; a népet kizárták az egységből. (Arra az érvre, hogy a szlovákok értenek csehül, Chrásztek Radlinskýnak írt levelében így felelt: „Bizonyos tanítótól megint hallottam, hogy amikor egyszer egy idős lányt megkérdezett, midőn az a Hiszekegyet imádkozta, vajon érti-e az „i pohŕben jest“ (és eltemettetett) kifejezést, azt felelte, amit nem is hinnél, hogy ez azt jelenti, hogy púpott kapott“. Ez anekdota, de egyébként a harc kemény volt, dühös és pisz
