Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu

ezt mégis megértem!“ Meg van hatódva. Tudja, hogy neki már bevégeztetett. Kígyó pottyant rá a Tišruti hó első napján, ami annyit jelent, hogy még ez évben meghal. Nem is bánja, elég volt. Meg van elégedve magával. Egy nő se szerzett a lábára annyi csontkarikát a férfiaktól, mint ő.

A lánya bódult. Amarra, a város peremére néz, ahol a kunyhók végtelen sora sötétlik. Otromba, púpos hátú szörnyek azok, feketék, mint a szurok, árvaságba zuhanva. Ott élt Abi ul idi.

A szerencsétlen otthagyta a hűbért. Nem akarta odaadni Nilámet a kövér tamgarűnak. És megtörtént az, aminek történnie kellett. Életével lakolt érte. Az, aki megszegi a katona-jobbágyi fogadalmát, számoljon le a napjaival. Abi ul idit gúzsba kötött végtagokkal lehajították az új siqqurratu hóhértornyáról, a šugalamról. Az „anyja“ aztán fölszedte a maradványait. A fejét az összeroncsolt térde közé dugtáik, s bele az agyagkorsóba, ki a tömegtemetőbe. Majd ha lerothadt róla a hús, a csontját pirosra festik, és ládába rakják. Nem is lehet másíként. Urukban drága a víz, drága a föld, és egy koporsókorsó helyén inkább árpakalász nőjön.

Még jó, hogy virágot szór elébe a megvadult népség. Azoknak a nászillata elsöpör minden gondolatot. A megizzadt tömeg szaga, a hord- székének a fémszaga, a szüzek szaga, a papok szaga, minden, minden megsemmisült a vi- rágözön szédítő illatában.

„Minden elmúlik. Ez is...“ — tűnődik a lelkek csendjében.

Végre, itt az Ištar-kapu tornyaival és sok- zárú, fémikarcos ajtajaival. Olyan mély -\z alapja, hogy a munkások az alvilági vizc..uen csoszogtak, mikor megépítették. A fala tele vian zománcbikákkal, lovakkal, sirrusökkal, olyan sorrendben, mint ahogy valaha velülk az istennő szeretkezett. S lám, máris hat a példája, a falon túl, a tamariszk bokrok alatt, két újévi jókívánság között a föld asszonyai mindenkinek kitárulnak.

„Még ezt kibírom, ki muszáj bírni“ — ösztökéli fáradt testét az ara. Most szállnak át az istenek a gyöngyös hajóikra, hogy a holdfényes éjen fölfrissüljenek. Oldalvást a félig rohadt nádcsónakok ringatóznak a csatorna felszínén. Furcsán lendülnek össze, mintha az oldaluk viszketne, és emiatt kéne egymáshoz dörgölődzniük.

Ugyanúgy van minden, mint akkor. Csak ő nincs többé.

Hajnalkeltén hűvös szélben lépeget föl a rengeteg lépcsőn. Szédületes magasra kell menni a siqqurratu körül kanyargó lépcsőn.

föl, föl a meredekre, ahol az ég csókolódzik a földdel.

Egyedül van. Senki vele, csak a Nabű. Az is a hálóteremben várja, hogy megoldhassa a ruháját. Semmi sincs fönt, csak nyomorúságos arany, aranyágy, aranyasztal, szuroikparókás aranyszobrok világító szemekkel, az egyik ül, a másik áll a fodros ruhájában. Mindegyik könyörtelen és kaján.

Az istenlak egyik oldala szabad. Illatos függőkertbe, cédrusok, pálmák közé vezet. Sam- muramat* találmánya. Ez a gigunü, az istenek temetője. Azok is elhasználódnak és kimúlnak, ha egyszer már nem hisznek bennük.

Messze, messze, hogy ne zavarja kőálmukat a valóság, már dolgozik robajjal a templom téglagyára. Füstöt okád a kéménye, szikrákat hány a csillagokig. Vége az ünnepnek. Minden elmúlik, úgy igaz. Az újévi bolondság is.

A siqqurratu is elmúlik. Pedig az van írva az érckapujára, hogy senki meg nem döntheti.

De a szélvész nem tud olvasni. Tetszett néki az iromba lépcsős torony. Mindig nyalta, falta. Mindig mélyebbre dugta a légnyelvét. Kíváncsi volt, hogy mi a szösz van legbelül. Addig próbálgatott, feszegetett, míg sikerült neki egy saroktéglát leröpíteni. Aztán még egyet, ötöt, tizet. Senki se látta, senki se büntette, hát csinálta tovább. Miért ne? Az embert utánozza. Az is egy követ ezer szilánkra tör.

Mikor úgy látta, hogy már elég nagy lyuk támadt a kék kupolás siqqurratun, fölfújta magát, és nekirontott a viharlovaival. Letépte a hetedik emeletet, az meg magával rántotta az alatta levőt.

Senki se akad, aki meg merné mondani az igazat: hogy csak agyagóriás volt a siqqurratu, ami nem bírja a saját súlyát és a szél marását. Az itinnűt, a pallérok pallérját okolják miatta. Lerombolták büntetésből a házát, és gazt ültettek a helyére. A kárt is megvennék rajta, ha nem volna esze. De ő is talált bűnbakot.

— A Pazuzű csinálta, a toronydémon. Láttam, amint négy szárnyával fogcsattogva röp- dösött. Valamiért haragszik.

Ha mérges, annak oka van. A papok majd kitudakolják, és megengesztelik. Megtörténik. A kifaggatott téglaistenkék az óceánra, Laxa- murra, az égre és poklokra esküdvén bevallották, hogy azért nem volt erejük ellenállni a szélnek, mert az újévi nászéjen Nabü istent rútul becsapták. Férges szüzet kapott, azért tombol a pantheon.

* Görögösen Semiramis