Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu

állatok egykoron, mikor még a Tiämat ősóceán és a semmi lebegett a mindenségben.

A papök az isten és a sárkányszörny tusája alatt az Enuma Elišt imádkozzak: „Kezdetben vala az ég és föld. A föld kietlen volt és puszta. Sötétség volt, és Anu lebegett az ősóceán fölött. Mondá az isten, legyen világosság, és lön világosság ...“

A lány, ha a siurrušra néz, a tamgarü jut eszébe, akinek eladták.

Véresen fürdik a nap gömbje a láthatáron, mikorra Anu isten világteremtése után a hívők tömege a Sorsok házához verődik. Ezrek és ezrek, és még ezrek dolgoztak a siqqurratun, az Ištar kapun, az Aiburšabu zarándokút és falainak megépítésén, meg ezen a Sorsok házán is, és nem is csoda, ha olyan zűrzavar és összevisszaság lett a nyomában, mint soha azelőtt. Százféle nyelven civődtak a munkások, mesterek, a kalmárok, másmi volt a pénz, a súly, a mértékük, a szokásaik, s mindegyik után furcsa koponyájú, különös bőrű porontyok születtek. A krónikás úgy könyvelte el ezt az esztendőt, mint a Zűr és a Siqqurratu megépítésének idejét. Azaz Babilnak.

A Sorsok házába a nép csupán képviselőit küldheti. Fél a papság, hogy az utca szemetjei elcsórnának vagy letörnének valamit. Tömör arany és alabástrom a Dúazag fala, cédrus a mennyezete. Ezüstből kovácsolt csillagok sziporkáznak rajta.

Az egész pompa Nabű istené. Az ő mezében lépked be elsőnek a tamgarü a kettős ajtaján. Az első a „hajnalajtó“, a második bronz. Az utóbbin kígyó tekereg. Azt csókolgatják a szembajosok és fekélyesek. Azt hiszik, levedlik majd a nyavalyát, mint a hüllő a bőrét.

Náibum ráül a trónra. Szétnyitja az agyagtáblás Sorsak könyvét. Mindenki leborul, megőrzik a csöndet. Fennen olvassa a végzet szövegét, amit a papok szerkesztettek össze a osillagfirtatók, májboncolók és mindenféle šá’ilu közreműködésével. Tulajdonképpen kutyagumit se ér a fenn'költ hazugság, a lugalt dicsérik benne, és alázatra intik a szegényt. Mert ha nem, akkor eljőve a rettenetes... és így tovább. Végezetül egy zengemény, jövendölés Uruk nagyságáról a többi szumer város fölött.

A nagykalmárnak más a véleménye, csak nem bolond megmondani. Valami nem jő sze- lecske fújdogál, ami a szumerok alkonyát hozza. „Délibáb a szumer dicsőség! Akkadizá- lódunk, s egypár nemzedék múlva a holt nyelvünkön csak az óhitű pap fog imádkozni. Már régen bűzlik az enyészet, a feloszlás. Lassan lopakodott, mint a tolvaj: akkád nevekkel,

akkád divattal, akkád szokásokkal. Pénzsző- rást, tékozlást, nagyzolást iktatott a mértékletesség helyébe. Csupa »ki vagyok én«-t ordítozik a trónszékes, és nem veszi észre, hogy recseg alatta az agyagkolosszus, amiből Uruk áll. Csak kívülről cikkanó fény és zománc, de alul sár, sár minden.“ 5

Szemben vele a díszpadon a lugal ül, és Šagaruktunáš az örökössel. „Hatökör, hiába figyelmeztetném.“

Valóban a rövidlátó lugalok alatt Uruk többszázados gazdagsága cicomás elemekre bomlott, flancba, gyönyörbe olvadt. A szumer állam vagyona csak olyan lett, mint a bor, minek aljára ülepedik a józan ész, a gondok és óvatosság seprője. Csak a bódítást és a pompát őrzi meg belőle. S mostanra a szumer városok összesége, akárhogy is hívják őket, csak annyi, mint az óbor végső párlata: illóolaj, s éppen azért, mert illóolaj szerteillan könnyedén, csillagok sietségével.

Am kicsoda törődne az igazi Sorssal, a Végesszenciával, ha most jön a dolgok legteteje, az istenek körmenete, a nagy processzió az új úton, amit tízezrek napszáma teremtett meg az agyagból.

Az istenek szappannal megmosdva, illatosan, díszes öltözékeikben várják, hogy fogataik előálljanak. Valóságos divatbemutató, versengés ez. A fejükön szépre formált szurokparóka, s azon gyémántos keretben igazgyöngyök, drágakövek: világgazdagság.

A mennylakók dölyfös kocsijai egymás után gördülnek ki robajjal. Ébenfa járművök, arany-, ezüstlapok borítják. Égnek a fáklyák, csörgődobok süketítenek, s a nép a Szent-kapun által hömpölyög tova az Aiburšabu zarándokúira, amit ma nyitottak meg. Két nagyon magas fal közt visz odébb. Az oldalukon kékzománc mezőben sárga oroszlánok lihegnek, hatvan az egyiken, hatvan a másikon. Élethűek, csodásak, az ember azt várja, hogy leugorjanak, és belemarjanak valakinek a lapockájába.

A díszes fogatok után álarcos, szárnyas démonok, istenfiókák ugrándoznak, a fejük csupa macska-, bika- vagy madárfej. Azok után megint szerpapok, vállaikon az istenek és szeretőik hordszékével.

Negyven fekete pap viszi magasra errjelve Nabű mennyasszonyát, ki ma éjjel, a siqqurratu legtetején megüli a nászát. A sok kincs súlyossá teszi a hordszéket, alig bírják a csene- vész papi váltak, mégis magasan, nagyon magasan, a tömeg feje fölött úszik a kullabui csapszéklány, őrjöngő muzsika és viharos imák mellett, az Ištar-kapu felé.

Šu’azide a tomboló százak közt áll. Könnycseppet morzsol szét a szeme sarkában. „Hogy