Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Gyurcsó István: Percmutatók (vers)
Lassan nem lesznek kovácsok, nem lesz üllő s ki arra üt, feleselő kalapácsok, pörkölt lópata, fanyar füst. Alszik a szenvedély lángja, fújtató-szándékunk pihen: a vaskorszak végét járja, műanyag, műszív a szívem. Műész, mi izgat, parancsol, de nem köti le a világ erét, mikrosejtekkel babrál, pancsol, s ritkán gyógyítja a szív sebét. Nem siratom a vaskorszak csodáit, bár a kard a láncon ekkor nyert csatát, s nem hívom vissza e kor hitvitáit, csak izzóbb legyen, ha ma kezdünk vitát. 43. Nem mártogatom sorsod tavába kíváncsiságom ravasz hálóját, hogy megraboljam aranyhalától: tulajdon kincsed, gondolatod az. Nem kívánom el az oszthatatlan ábrándok részét, ha te is úgy véled, valóban nem szorulsz osztódásra: tiszteletben tartom, tégy te is így. De mi lesz velünk, zárkózott szívvel, csöppnyi vagyonunk dombján megülve, magunk alatt egyre csak kotorva az oszthatatlant, ami egyre fogy? Ossz szét magadból mindent, megtérül, hidd el, kamatok kamatjával, ha olyannak adod magad, aki maga is szegény, mert adakozott. 51. Amott a hegyen bárányok legelésznek, nagy kolomp harangoz a vén kosok nyakán, mezítelen kövek hátán játszik a nap, s kárörvendő szél futkároz a fák hegyén: kék-ezüst szilonszál minden napsugár most, átszövi a csendet, s a szél motollálhat kedvére, nem bogozza össze a szinte kézzel fogható fotonok tömegét, nem, csak a fák hegyét billenti jobbra, balra, s ilyenkor elszakad egy-egy szál fonál, majd újra elrendeződik minden: tavasz van! szövődik a nyár, a pitypang kipattan, él, köszön, s alig vesszük észre, volt, nincs tavasz: nyargal a völgybe, hívó kiáltásokkal hozza a gyárakkal szegett sebes folyók, a nagy kéményekkel ékesített gyárak füstlobogóival jelzett üzenetét: ide száll a hívogatás a síkságok 38. kukoricásai közé sustorogva, hogy a sok kardlevél majd fölszeletelje a füstöt, s így a hegyek híradásából juthat minden falunak egy szelet, karéj, mert kell a jó üzenet, ha csak füst is az ... 56. Képzelet bomlik: kristály-pillanatok, gond-molekulák; egy perc összerakja készre, egészre a szó oszlopát: csapong, vív, küzd a gondolat, elmerül, hogy fuldokolva, mint gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül, sírjon bomolva: nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt, csikorog szavunk, virágos kertünkben farkasok járnak, nincs puskánk, botunk, kiáltásunk riadt bégetés csupán, nem védnek kosok: őrizz hát te, védj meg Szép Tiszta Törvény, fogalmazz jogot — ki védne más, hogy a teljes emberség nem szól, nincs szava, ki más? a nevedben morgók ostoba, süket tábora? Te lehetsz, Te, a „Proletár utókor“, de bírj is joggal! A morgó dúlókra szólj rá, fenyítsd meg, intsd le, de — bottal! ... Hazám az a föld, bizony csak az a föld, ahol nyelvem ép, nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó, ötödik kerék. „Egy nemzet él itt!“ — mondják. — Mit mond— Még mi is élünk! [jak én? Hová tartozunk, kinek a gondja most nemzeti létünk? Miénk a sarló, a kalapács nyele, e korszak hevít: s ha törvény a halál, az életre most még mi lelkesít? Az élet maga: maga az Élet az, ami jogra int, és a jövő az: csakis a Jövendő, ami ránk tekint. 57. Szálka a kedvem, bot a haragom: lehetne szálfa, szép rezgő nyárfa a kedvem: hajlékony pálca, zöld pálma ága haragom.
