Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Hajdú András: A bolond meg a gyermek (elbeszélés)

letét. Lekötötte figyelmét, hogy a szögletes udvar sarkában mozgó alak jelent meg. Ez az alak feléje kiáltott.

— Kit keres?

Fejét lehajtotta, hirtelen az az érzése támadt, hogy a kerítés léce egy karszék támlája az orvosi rendelőben. Ettől aztán úgy zsibbadt a karja, mint amikor elektromos kezelést adott neki az orvos. Zúgott, remegett az agya. Szédült. Ezért elrántotta a kézéit a lécről, és felszegte a fejét.

— Senkit. Semmit. Csak beszélgetek a kisfiúval. Játszogatunk.

Az alak eltűnt. Ő megvakarta a fejét. Szúrta a nap. Eszébe jutott a nyakkendő, megigazította. És az árnyékba húzódott. Néhány lépéssel odébb megállt.

— Játszhatunk, ha akarsz...

A gyermek maga mellé húzta sárgás nagy kutyáját. Vakargatta a kutya állát, simogatta a szőrét. Apró keze ide-oda jáirt. Végül a kutya, lábát előrenyújtva, nagyot ásított, és lekuporodott a kerítés tövébe.

— Igazándiból játszunk?

Leguggolt, és kezét a lécek közé csúsztatta.

— Az emberi igazság olyan, mint egy kör, és tengelyen forog, mint egy kerék. Az igazság most igazság, de forog a kerék, és ha száz év múlva ragadod meg, akkor már új igazságot ragadhatsz meg, mert a régi már hamissággá változott. A kerék pedig forog, lassan, csendesen, körbe-körbe, és ezer év múlva a régi hamissság megint igazsággá változik. Az emberkék megértik, és megint igazságnak hívják. Még vért is ontanak érte. Bizony, bizony. A világon minden forog. Az életből halál lesz, és a halálból! élet. Forog minden.

A gyermek hitetlenkedve pislogott.

— Én is forgok ...

És széttárta két karját. Perdült egyszer, perdült kétszer. Megpróbált gyorsabban pörögni. Aprókat nevetett, és minden fordulat után intett.

— Forogj te is!

Az úton megállt egy ember. Nézte őket. Feketén villogott a szeme.

— Mondja!... Maga nem szökött meg valahonnan?

Ilyen komor kérdésre nem várt, nem számított. Nyugtalan zavarát akarta eloszlatni, amikor a kérdezőnek megfelelt.

— No, jól van, barátocskám... Ne törődj vele... Akarod-e, hogy elmondjak neked egy történetet? Nevezetes dolog történt meg velem: az egyik igazság ráugrott a másikra. Elmondjam? A postás jó barátom volt. Akármit megtettem volna érte. Aláírtam neki akármit. Megdermedtem, a hajam az égnék állt a rémülettől, amikor megtudtam, hogy mit íratott velem alá. Csakhogy késő volt már, mert a postás otthagyott a nagyobbik, az erősebb igazság martalékául. Mit tehettem? Beletörődtem. Azóta megpróbáltam elindulni egy új úton, de elestem, és már fel sem akartam többé kelni. És akkor valaki valahol harmonikán játszott, gyönyörű női hang énekelt, és én felálltam, elindultam. Most úton vagyok. Érdekes, ugye?

Az ember sugárzó, majd komoly, majd meg mosolygós tekintetében nagy erőt érzett. Ennek az embernek a szeme fiatalságot árasztott. Ezzel a szemmel parancsolni tudott, felmelegítette, meglágyította dermedt leikét.

— A viszontlátásra! ... A viszontlátásra!...

így iköszön|t el tőle. Aztán a gyermek felé fordult. Ökölbe zárta a kezét, és diadalmasan meglóbálta a gyermek szeme előtt, úgyhogy annak torkán akadt a szó.

— Látod? Ezzel ütöm le, ha szólni is mer valakinek. Egyik ember ne álljon á másiknak az útjába. Tartsa be mindenki a parancsot: élni és másokat is élni hagyni. Ennyi az egész. A legegyszerűbb szabály ezen a világon.

Jóságosán, szinte becéző szeretettel hunyta le a szemét. Azt képzelte, hogy valami zűrzavaros távolban jár, mintha felhő, mintha víz áramlana körülötte. Bárgyú mosoly- iyal állt, és hallgatott.

— Bácsi, te alszol? Nem játszunk?

Mikor újra kinyitotta a szemét, akkor értette meg a gyermek unszoló kérdését. Fejébe mélyen belenyilalt a fájdalom. Megtörülte izzadó homlokát.