Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Hajdú András: A bolond meg a gyermek (elbeszélés)
— Nem alszok én. Dehogy alszok. Nincs időm az alvásra. Sok a gondom. A természet ura vagyok. Nem dicsekvésből mondom, de így van. Ettől a felsőbbséges szépségtől, a természettől elszorul, elhal az ember szíve, kicsordul a könnye. Annyi szépség körös-körül; mennyi okos, nagyszerű szépség! Nézz körül! Hah! Ott egy kis levelibéka! Látod, megfoghatatlan, finom jószág, amely mindig menekülésre kész, jeges tapintású, titkos szemű. Inkább a fák és bokrok között él, mint a lágy, puha földben. Az ember megnézheti szemének hideg és gyémántos ragyogását, de nem értheti meg, hogy miért zöld a bőre, miért mászik fel a fára. És nem érti meg az ember, hogy miért él ez a béka. A gyermek nem tudott mit mondani. Bámult a békára. Aztán füvet tépett, és rádobta, rászórta. Amikor a béka elugrott, nevetett. Még gyorsabb mozdulatokkal tépdeste a füvet, és szórta az ugrándozó béka után. — Látod, fiú, hiába vagyok a természet ura. Nem tudok semmit. Ez a legnagyobb baj. Semmit sem tudok. Csak nézem a természetet, gyönyörködök benne, és semmit sem tudók. Hej, ha én egyszer, úgy igazán rájönnék arra, hogy mit kell tenni, akkor én a békának is megmondanám a magamét. A gyermek ugrándozott. — Jaj de jó! Megfogjuk, megfogjuk. Levette kalapját, széles tenyerét a kerítés léceinek támasztotta, és nyomatékos hangsúlyozással újabb magyarázatba kezdett. — Nem fogjuk meg, mert akár emberrel, akár állattal, akár bármiféle jelentéktelen teremtéssel teszünk jót, ugyanaz vár reánk is. Persze a rossz, az is visszatér az emberhez. Ezt ne feledd el! Ezen fordul meg az egész látható élet. Az csak szóbeszéd, hogy így meg úgy urai vagyunk a természetnek. Az is csak szóbeszéd, hogy a bölcsesség a könyvekben van. Én azt mondom, hogy a bölcsesség a természetben van. Csak éppen a természetet az ember nem érti meg rögtön. A természetet áhítattal kell kérdezgetnie, meg ésszel, mert különben bolonddá teszi, mindenéből kiforgatja, szemébe nevet, szemébe köp. Akkor aztán vicsoroghat az ember. A természetet csak kérdezni szabad. Utána néha-néha parancsolhat neki valamit. Valamicskét. Ennyi az egész. A gyermek elengedte a magyarázatot a füle mellett. — Én megfogom! Fintorba rándult az arca. Nem szerette a butáskodást. Kiáltozni kezdett. — Ne bántsd! Meg ne ...! Ne ...! Ne ...! A nyelve megbénult. Levegő után kapkodott. Mellében valóságos hangyaboly nyüzs- gött. Lezuhant a földre, és összegörnyedt. Fogát kétségbeesetten csikorgatta. A levegőbe markolt körmeivel. Teste görcsbe zsugorodott. A gyermek rosszallóan, utálkozva bámulta néhány pillanatig. Amikor rángatózni kezdett, megijedt, még a lélegzete is elállt. Aztán futásnak eredt. — Meghalt! A bácsi meghalt! Csillagok, tűzkőszikrák záporoztak a szeme előtt. Sziporkázva hullottak szerteszét. A nap éppen a szemébe vágott. Szinte megvakította. Megadón behunyta. Az ájulás zúgása után érezte, hogy erőt vesz rajta a roham. Aztán nem tudott semmiről. Még a zúgást sem hallotta. Nehezen talált vissza a valóságba. A vizelete már javában folyt, amikor bámulatos érthetőséggel kitisztult előtte a valóság. A dereka alatt követ érzett. Aztán felnyitotta a szemét. A sofőr föléje hajolt, megfogta a csuklóját, hogy megnézze áz érverését. — Felébredt már, öregem? Az orvos megtörülte a szemüvegét, és kényszeredett mosollyal nézett a szeme közé. — Hogy van, Józsika? Mi történt? Valaki maga után kiáltozott? Jobban van már? Aztán a bámészkodóknak magyarázta: — Ha nem szólítják Józsikénak, hanem csak Jóskának, akkor azonnal rohamot kap és ordítozik: Jóska nem Jóska, és nem tojóska, hanem Józsika. Egyébként nagyon rendes ember. A legnyugodtabb betegünk. Még egyszer sem szökött el. Igazán nem tudom, mi történhetett vele ma.
