Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Bárczi István: Egyetlen ének (vers)
egyetlen ének Bárczi István Behemót, mocskos körmű hüllők, fogaskerekek vicsora, de még egy kardvirág-szépség se önmagáért terein soha. Mindig valami többre készül, ami a létre rátalál — a fénytest két kilőtt fotonja között ott tesped a halál. A szív megáll két dobbanás közt konok gyötrődéssel tele: megéri-e a test a munkát? Dobbanjon-e még? Legyen-e? Mert törvény ez. Magát fogyasztva lehet magának menedék minden, mi él. Vagy felrúghatja léte kidöglött hüvelyét. Pontosan kivárva az időt amikor este lett s a víziszivattyú menetrend szerinti pontossággal újra kapcsolja motorját s rögtön rá a csőben azok a buborékok amint pukka- dozva röhögik percnyi létük s amikor hirtelen felkapcsoltam a villanyt s a szekrény mellől előbújt az árnyék még megszámoltam szívem lüktetését hogy biztosan tudjak mindent a dologról #4 lökéssel ösztökélt életre szóval amint bebizonyult feltevésem már csak egyetlen egy éneket hallottam a lét hatalmas önfenntartó robaját lihegve bár: fokozva szebb a szív-dugattyúk üteme: a rángás periódusából kipattintott tömény zene, a két ütés közé szűkített hiány halott-üres szaga, az a lázrózsás csörtetés, a munkánk? Az életünk maga! Sugár sugárra a fénytestből, a szivattyúból cseppre csepp — a tettek szép asszony-öléből megáldott magzatvíz csepeg.
