Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)

— Most maga persze éhes és fáradt — ha­darom dühösen —, de itthon nincs semmi, mit csináljak magával? — Reggelig kibírom... Itt a szőnyegen is elalszom. — Nem kell a szőnyegen aludnia... Ott az ágy, ágyazzon meg magának... Én majd hozok ennivalót. Addig olvasson... Egy órába is beletelik, amíg felpakolva újból hazakecmergek. Vecserka fekszik az ágyamban, és alszik, a paplanon szétnyitva az Ezeregy- éjszaka meséi. A konyhaasztalra dőlve nagy sokára én is elszunnyadok. Arra ébredek, hogy Vecserka rázza a vállam. — Főzzek egy kávét? . Ja, persze, Veeserka, angyalok háza, Jugosz­lávia, „seholsincsvége“ út, havas fák ... — Főzzön, ha tud — hagyom rá. — Tudok, nálunk otthon ugyanilyen készü­lék van. Megpróbálom összerázni a gondolataimat. A legfontosabb most az, hogy felhívjam az igaz­gatónőt. Bemegyek a szobába, és tárcsázom az angyalok házát... Halló, itt ... Vecserka rémülten berohan. — Nehogy megmondja, hogy itt vagyok... Addig ne.., tudja... Ebben a pillanatban a konyhából éktelen robbanás hallatszik. Csapjam le a telefont? Rohanjak ki a konyhába? Nincs idő rá. A túl­oldalon az igazgatónő tisztulás hangon csi­csereg. — Hogy érezte magát? — Köszönöm, éppen tegnap érkeztem haza. — Vecserka is éppen tegnap szökött meg. — Tudom. — Tudja? — Igen, azért hívom..., hogy ne értesítse a rendőrséget... — Már értesítettem. — Akkor azonnal jelentse be, hogy Vecserka önként visszajött... Halló... Érti? — Egy szót se értek az egészből. Hol van Vecserka? — Nézze, én ezt most nem mondhatom meg, de becsületszavamat adom rá, hogy egy hét múlva Vecserka önként visszamegy az inté­zetbe. Halló...! A vonal megszakadt. Rohanok a konyhába. Vecserka a konyha kövén gubbaszt, és a kávé­főző darabjait szedegeti. Az egész konyha csupa kávé. — A fene egye meg — dobbantok a lá­bammal. — Ne haragudjon rám — suttogja Vecserka, és látom, hogy a kezét védekezőén maga elé emeli. Rettenetesen szégyellem magam. — Vecserka, csak nem fél tőlem? — hajo­lok fölé. — Az egész rohadt kávéfőző nem éri meg, hogy féljen... Még milyen szerencse, hogy bejött utánam... Ha kint marad a konyhában, meg is sebesülhetett volna. — Nem haragszik? — Haragszik a fene... Hagyja azokat a re- peszdarabokat... Inkább lásson neki a reggeli­nek, ott az a csomag az asztalon... — Mennyit ehetem belőle? — kérdezi Ve­cserka. Ez a kérdés végképp összekuszál. Türelmet­len tennivágyással tölt el. Gyorsan magamra kapom a kabátom. — Egyen meg mindent nyugodtan, Vecser­ka..., és zárja be belülről az ajtót, senkinek se nyissa ki... Én amint tudok, visszajövök. Útközben minden pofon egyszerűnek látszik. De a plasztikai sebészeten a főorvos barátom már egy fél órája csak a fejét csóválhatja. — Nem lehet, kérlek szépen. — Nem értelek, kérlek szépen. — Mit írjunk be a felvételi lapra, kérlek szépen ? Zúg a fejem. Megint eltelek kishitűséggel és tehetetlenséggel. A kávéfőző is felrobbant, Ma­rika mintha az orrom előtt lóbálná a Wechsler- Harvic koefficienst. Az egész erdő megindul, minden ága tele van kartotékokkal, Regőczy meztelenül ugrál a fenyőfák tetején, Bányai tranzisztoron lovagol, és az arcomba dobálja a dominókockákat, Vég Piroska hosszú szerel­mes leveleket tépdel kicsi, egyforma dara­bokra. Szédülök. Jóformán nem aludtam. Resz­kető tagokkal feltápászkodom. — Nézd, énnekem még soha semmit sem ■sikerült elintéznem az életben... Semmit, ér­ted?... Nem lep meg a magatartásod..., csak nem tudom megérteni, miből épült fel ez a mi bonyolult életünk... Miből épült fel, ha min­denki azt csinálta csak, amit lehet, amit sza­bad, amit muszáj... Miből épült fel a Sponza palota... és az Onofrió kút... — Kérem szépen... — látom, hogy szeretne félbeszakítani, de közben megcsillan a szem­üvege. Szent atyám, ugyanúgy csillog a szem­üvege, mint az igazgatónőnek. Ettől dühbe jövök. — Vedd tudomásul, hogy teljesen meg va­gyok elégedve veled, semmi egyebet nem vár­tam, amúgy sem tudtam még soha semmit elintézni... Remélem, hogy egyszer te is meg­tudod, milyen érzés az, amikor az embernek semmit sem .sikerül elintéznie, és kénytelen ellopni a tranzisztort és leütni a taxisofőrt... Agyamban a Teke-teke madár csőre csatto­gott, s a szavak értelmetlen szótagokká vál­toztak. No, ne, ni, na, non. A gombjaimat rán- cigáltam: Fel kell akasztani Piroska apját? Nem kell felakasztani?

Next

/
Oldalképek
Tartalom