Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)

Bányai kötésére Dámulok, és szétárad bennem a buzgalom.

— Zsilettel nem lehet... De Pozsonyban van egy plasztikai sebészet, s ott minden fájdalom nélkül eltüntetik.

— Ki fél a fájdalomtól? — legyint Bányai.

— Maga, tudom, hogy nem fél, nem is azért mondom, de ott úgy eltüntetik, hogy nyoma .se marad... És magának is, Vecserka.

— Nekem nem kell.

— De kell... Mert magát ez az egyetlen külsőség választja el a többi gyerektől... Maga nem lehet tetovált angyal..., értse meg. ..

— Semmilyen angyal nem akarok lenni.

— De én tudom, hogy az akar lenni... És az is lesz.

— Inkább tegyen ide egy ötöst vagy egy nullát, ha meg nincs, akkor húzzon.

— És a jövő héten Beatles-lemezeket hozok... és esetleg magnetofont is.

— És mennyországot pingál az intézet Homlokzatára . . .

— Az is lehet — mert vannak csillagok, amelyeket szavaktól úgyse lehet eltörölni, gondolom magamban. Vannak csillagok, amelyek néha felgyulladnak a „seholsincsvége“ út fölött, s ha felgyulladnak, akkor tovább kell menni egészen a Gáfor árvaságáig és még tovább, Marika bizsergő fejéig. Ki kell lépni rendületlenül, hogy egyetlen angyal se legyen tetovált, Vecserka se. Bányai se, s hogy Violának elhozza a kristályrózsát a űrrepülő a Sza- turnuszról.

Az a vonat, amely nem ment akkor az árvíz miatt, most már közlekedik. A vonatban hideg van. Itt a fák közt ezt csak az emlékezőtehetség hőmérője méri. De helyenként, ahol az erdő ritkásabb, és átfúj a szél, a vonat hidegét is érezni. Marikáékhoz utazom.

Idegesít, hogy a vonaton dohányozni se lehet. Nem tudom, mit fogok Marika édesanyjának mondani. Az erdőben ez a feszültség is feloldódik, mert tudom, hogy semmit se fogok mondani neki. Megyek a falu főutcáján, •és nem kérdezősködöm, nézem a megmaradt zöldes vízvonalat, amely a dombra épült templom derekáig is felkúszik. Jobbra-balra összedőlt házak. Itt-ott építenek.

— Kit tetszik keresni? — hajol felém a létráról egy helyi kőműves, maiteres újságpapír csákó van a fején.

— Terebessyéket.

— Terebessyéket?

— Igen, ahol az a sok gyerek van.

— Ja .. . Hát azok elköltöztek.

— Elköltöztek?

— A házukat elvitte a viz... S most valahol máshol kaptak lakást..., talán Csehországban.

Hát az ördögnek tartoztam ezzel az úttal

— fontolgatom magamban. Mégis valahogy örülök neki, hogy így sikerült.

Marika persze azt se tudta, hogy árvíz volt, úgy látszik, az árvíz alatt állandóan bizser- gett a feje, alighanem akkor indult el Osztra- vába. Riadtan hallgatja, hogy összedőlt a házuk. Azon meg én döbbenek meg, hogy Marikának krokodilkönnyek csillognak a szemében.

— De hiszen maga mondta, hogy milyen szörnyen laktak abban a házban..., egymás hegyén-hátán két parányi szobában... Kész szerencse, hogy elvitte a víz, most biztos sokkal szebb házat kaptak...

— Szégyellje magát! — ordít rám Marika, és ökölbe szorul a keze.

— Azt a sok kíváncsi szomszédot meg a minden lében kanál tanítónőt is elvitte a víz, meg azt a sok-sok rossz évet... Ha innen egyszer elengedik, ha hazamegy az új otthonába, ott senki se fogja tudni, mi történt magával.

— Sohase fogom látni többet a házunkat — szipogja Marika makacsul —, soha. Hogy a devla rúgja föl ezt az egész koszos életet!

Hát ehhez is kellene valami készülék. Nem tudom, mit sirat Marika azon az elveszett házon, ahol még a falak is pelenka- és pálin- kaszagúak, amelyben valamelyik testvérét fü- rösztötte? Vagy esetleg egy szobasarkot, ahová azok az emlékei bújtak, amelyeket már nem lehet szavakkal kifejezni?

Sokszor próbáltam elképzelni azt a házat, amelyben születtem, s ha nagyon egyedül maradtam, többnyire sikerült. Igaz, csak szürke körvonalait láttam, vagy még azt se, de a szám megtelt valami különös ízzel, a fülemben a mondatok nélküli múltam zöngött. Például egyszer, pontosan emlékszem rá, kakaós tejbe- grízt ettem valahol. Azt hittem, hogy sohase szerettem, de az első kanál után rádöbbentem, hogy valamikor nagyon régen, ugyanilyen ize volt egy leírhatatlan percnek, egy leírhatatlan szobában, ahol az egyik sarokban egy kakaóval teleszórt tejbegrízes fehér babaszék állt. Aztán egy évvel ezelőtt felkerestem a szülőházamat. Rideg, semmitmondó bérház. A bejárat előtt tétováztam. Minden olyan idegen volt. A kapu elé kijött egy idegen házmester, látta, hogy tanácstalanul ácsorgok, és a lépcsőház felé szimatolok. ..

— Kit keres?

— Senkit..., magamat... De én már nem is létezem. — Azt hiszem, valami ilyesfélét motyogtam összefüggéstelenül, s azóta hiába eszem tejbegrízt, nem jut eszembe semmi..

Marikának azonban még fáj az elgurult lavór, és krokodilkönnyeket ejt. Marikának a Wechsler-Harvic intelligenciakoefficiense olyan alacsony, hogy nem tudja megérteni, milyen