Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)

áldás számára, hogy teljesen új környezetbe kerül, ahová a múltja nem megy utána.

Kis Bözsinek nyilván magasabb a koefficiense, mert ö nem bánkódik azon, amit elvisz a víz. Kisebb-nagyobb lopásokért van itt, de az árvíz kérdésében sokkal nagyobb árvíztől sem rettenne vissza.

— Tudja, olyan árvíz kellene, amelyik kiöntené az egész rendőrséget, az ifjúsági gondozókat, és az összes kartotékokat elvinné...

— Miért?

— Azért, mert így nem lehet új életet kezdeni, hogy az ember mindenütt föl van írva. Tudja, mennyi mindent kerestek már rajtam, amihez semmi közöm nem volt? Ha az árvíz kiöntene, akkor nem lopnék többet. De így úgyis egykutya. Az ember be van írva, és kész.

— A fiatalkorúak aktái bizonyos idő múlva elévülnek.

— Elévül az öreg isten. Hiába évül el, amikor a herkópáter is elolvassa ... Akinek egyszer valami be van írva, annak semmi sem évül el.

Kis Bözsi koefficiense kétségtelnül bennem is megmozdít egy kereket. A dogmatikus időkben az egyik ismerősöm sehová se tudott elhelyezkedni, mert a káderese üldözte, és olyan kádervéleményt küldött mindenhová, hogy szóba sem álltak vele. Egyszer végső elkeseredésében véletlenül kezébe került egy róla szóló, leragasztott kádervélemény. Felbontotta a borítékot, írt magáról egy másik, nem túl jó jellemzést, visszaragasztotta, és elküldte. Évek óta eredményesen dolgozik, vezető állást tölt be, s azóta már legálisan is kitűnő kádervéleménnyel rendelkezik. Ha akkor nem így cselekszik, talán még ma is a trágyát hányja valamelyik állami birtokon.

Ügy látszik, vannak lapok az ember életében, amelyeket el kell sodornia az árvíznek. Vagy az árvíznek, vagy az emlékezetnek, vagy a megbocsátásnak. De olyan megbocsátásnak, amely végérvényes, és amellyel nem lehet érvelni többé. Annyira végérvényes, mint amilyen végérvényesen eltűnik az egyetlen baba- tányérnyi tejbegríz a havas táj fehérségében. Lehet, hogy nem is hó van az utakon és fákon, hanem tejbegríz, de annyi, hogy ebből már az a háromkanálnyi emlék sohasem kanalazható ki. Fatányérba vísszarajzolhatatlan, alaktalan hótömeggé folyt szét a tejbegríz. Pedig‘a táj kitűnően tud rajzolni, mint az ecset, jobban, mint a fényképezőgépek lencséi.

— E-gyet, kettőt, hár-mat, né-gyet... Repül a kismadár.

De már semmi se repül többet, rámerevedik a kartonra, szétlapul a vásznon.

A hátam mögött remegő fenyőfa sokkal rugalmasabb . ennél, ha sebtében megpördülök,

és összehunyorítom a szemem, zöld ágai Gáfor kócos fejét utánozzák. Éppen most vackoló- dott ki az ágyból, még a párna tollai is rajta vannak az üstökén, előttem az a magasban lengő toboz Vecserka szája, olyan dióbarna, és olyan csipkés, még beszélni is tud.

— Mit bámul úgy, mint az új kapura?

Elfordulok tőle, nem akarom megsérteni a

tobozt. Beszéljen inkább a mókusokkal, azok jobban megértik.

Az az előredőlő, lombját vesztett nem tudom, micsoda fa mintha Marika járását utánozná, oldalt is lépek, nehogy nekem ütközzön.

S a cipőm orránál csillogó két jégcsepp az igazgatónő szemüvege.

— Megnyertem a dominópartit — villog felém.

Kis Bözsit nem rajzolják a fák. Pedig Kis Bözsi is biztos itt van az erdőben, csak én nem veszem észre, az is lehet, hogy a bokrok alá bújt, vagy még messzebbre, egy régi-régi iskolába, onnan indul hazafelé. Közeledik az év vége, és az osztálytársak elhatározták, hogy a tanítónőnek ajándékot vesznek, holnapra mindenkinek tíz koronát kell behoznia.

— Kutyagumit vesztek a tanítónőnek — pattog otthon Kis Bözsi édesapja —, majd én bemegyek az iskolába, és megmondom, hogy mit vesztek neki.

De Kis Bözsi apja nem megy be az iskolába, csak Kis Bözsi megy be.

— Nem sül ki a szemed? — mondják neki.

És megint valami közös gyűjtés van, Bözsi

édesapja megint a kutyagumit emlegeti.

Aztán jön a közös kirándulás. Bözsi ül a trolibuszban, és a kirándulásra gondol. Mellette öreg nénike ül A szatyrából kikandikál a pénztárcája. Bözsi nem akar odanézni. De mégis oda kell néznie, a pénztárca szuggerál- ja, a pénztárcában van Bözsi egész kirándulása. Sőt több is van benne, sokkal több. Bözsinek csak huszonöt koronára lenne szüksége, a többi százhetvenöt koronát azonban nem tudja visszatenni, mert az autóbusz is elment, és a néni is a szatyrával.

Ez a kirándulás nem végződik kutyagumival, de Bözsi megfogadja magában, hogy többet nem veszi el a másét. Az osztályban mégis eltűnik valakinek a tolltartója, benne húsz korona. Ül kivörösödött arccal, a szíve a torkában dobog. Ügy érzi, mindenki őt nézi, pedig csak egy valaki nézi, a legjobb barátnője, akivel egy könnyelmű pillanatában megosztotta a titkát. De ehhez a húsz koronához valóban semmi köze. Mégis a tanítónő is rá gyanakszik, a barátnő, úgy látszik, árulkodott... És még egy eset, és megint őt gyanúsítják. Nincs árvíz, amely elmosná a nyomokat. Pedig ő megígérte, hogy többet soha, meg is tartotta