Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
felmentette a gombom, Marika anyja ellen is nehéz lenne paragrafusokat citálni, és az ösz- szes árvaházakat se perelhetem be, csak azért, hogy kiderítsem Vecserka ártatlanságát. Ha Bányai azt mondaná nekem, hogy az a tranzisztor nem igaz, nem ö követte el, semmi köze hozzá, Violáék sem ütötték le a taxisofőrt..., tudja, egyszerűen ránk fogták, és mi tehetetlenek vagyunk és kicsinyek, nem tudtunk védekezni... De a taxisofőr is igaz, és a tranzisztoros rádió is igaz... És különben is az angyalok házában nincsenek süketek. Mégis felkeresem Vecserka édesanyját. Vecserka édesapja most is túlórázik. Ezt már egyébként a kartotékból is tudtam. — Tetszik tudni, árvaházban nevelkedtem... Ezt is. Vecserka édesanyja mosolygós arcú, kövér- kes nő. Rengeteget tud beszélni, jóformán nem is jutok szóhoz. Bánatos galambhangja van, s ez sehogy sem illik a mosolyához. — Ha most nem szökött volna meg, akkor talán még volna remény... Egy év múlva döntenek, hogy szabadon engedik-e, vagy pedig Trencsénbe helyezik. Ott talán gyilkosok is vannak... Pedig tessék elhinni, én árvaházban nevelkedtem, de mindent megtettem, az uram is... És tessék megnézni — egy bonbonos dobozból gondosan bebugyolált kötött cipőcs- két csomagol ki —, ez volt az első cipője. — Világoskék — mondom, mert látom, hogy Vecserkáné szeméből váratlanul megerednek a könnyek. — Igen, mert mi fiút vártunk tulajdonképpen, azért világoskék... De aztán úgy örültünk neki, hogy lány lett, az uram is mondta, hogy egy kislányt sokkal szebben lehet öltöztetni... És most Trencsénbe fogják vinni. — Nem fog Trencsénbe menni. — Nem? — Vecserkáné a kezemet szorongatja... — Hát ha van protekciója... Mert nekünk, ugye, nincs... Mi csak egyszerű munkásemberek vagyunk, árvaházban nőttünk fel, s azóta folyton dolgozunk... Azért mentem Vecserkáékhoz, hogy valami kiderüljön. De hát micsoda? Nem tudom. Csak a bűnügyi filmekben vannak váratlan fordulatok, az életben minden ilyen makacsul reménytelen. És a tetejében még könnyelmű ígéretet is tettem... Pedig nincs semmiféle protekcióm, s mindenhez persze protekció kell. Ahhoz is, hogy Vecserka ne kerüljön Trencsénbe. — Kik kerülnek Trencsénbe? — Azok, akiknek a magatartásában nem mutatkozik tartós javulás — magyarázza áz igazgatónő. — Vecserka? — Vecserka kétszer megszökött. — E szerint esetleg Vecserka is oda kerül? — Mindenki, akinek a magatartásában nem mutatkozik tartós javulás. — Nézze, én megígértem Vecserka édesanyjának, hogy Vecserka nem kerül oda. — Hát ha megígérte, intézze el, hogy ne kerüljön oda! — Hogy intézzem el? Erre a hülye kérdésre, látom, hogy némiképp megenyhül. — Ezekben az ügyekben mindig bizottság dönt. — De maguk is tesznek javaslatot. ■— Természetesen, én például javasolni fogom, hogy Vecserka Trencsénbe kerüljön. Hacsak a hátralevő időszakban nem áll be nála lényeges változás... — Milyen változás? — Hát elsősorban az, hogy nem szökik meg. Igyekszem Vecserkával megértetni az igazgatónővel folytatott beszélgetésünket. Elvégre ezt az egy évet már guggolva is kibírja az ember. Összesen nyolc hónap, és közben van a karácsonyi szünidő is... — Miféle karácsonyi szünidő? — kérdezi Vecserka. — Itt nincs? — Nincs. — Akkor is csak nyolc hónap — erősködöm —, ha addig nem szökik meg. — Ha addig a tehenek pulóvert fognak hordani, ha addig megnyerem a Ielógórend vándordíját... Különben is, olyan mindegy, hogy hol van az ember. — Nem vágyik a szülői otthon után? — Maga volt nálunk, hogy érezte magát? A fülemben hirtelen az árvaházi verkli kezd nyekeregni bánatos galambhangon, de aztán eszembe jutnak Kató kék cipői. — Az első cipőjét még mindig őrzik. — Magának is megmutatta? — Igen. — Erre ne legyen büszke, ez nálunk mindennapos attrakció ... És sírt is ... Tudja, nem is olyan rossz Trencsénben lenni. — Ott még dohányozni is lehet — teszi hozzá Bányai. Ez az utolsó érv végképp fejbe vág, most aztán törhetem a fejem, hogy tartsam be az ígéretemet. Kár bármit is megígérni, a saját magunknak tett ígéretekben is van valami szentimentális utópia. Pár nappal ezelőtt megjelöltem a göröngyöt, s megígértem, hogy holnap tovább fogok menni a ,,seholsincsvége“ úton, másnap pálcikát tettem a göröngyre, és aztán eltűntek a jelek, s új jelet már nem akartam tenni, elkedvetlenített, hogy hátha hátrább kerülne az előbbinél. De véletlenül ez a fa, ez ismerős.
