Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
fárasztani, mert azt már régen tudom, hogy a barátság fordított arányban áll önmagával, minél jobban igénybe vesszük, annál kevesebbet bír el. — Bonyolult ügy — legyintette —, plasztikai műtétek... Öregem, te egészen belegabalyodtál. A végén majd cukros bácsi lesz belőled, fogod hordani nekik az édességet, egyikmásik majd megszökik, bekopogtat nálad, hogy adjál éjjeli szállást, vagy hogy bújtasd el a rendőrség elöl... Elmeséltem neki Vég Piroska esetét. Figyelmesen hallgatott. — Az ilyeneket fel kell akasztani — mondta. — Kiket? — Hát azt az apát, vagy nagyapát, vagy ki az ördögöt. Elköszöntünk, és kezet fogtunk. Idegességemben a gombjaimat számolgattam. Tudat alatt pedig ez a mondat cikázott bennem, akárcsak egy túl gyorsan vetített filmfelirat: Fel kell akasztani Piroska apját? Nem kell felakasztani? Az utolsó gombnál éppen az jött ki, hogy nem kell. Piroska apját nem kell felakasztani. Piroska apja gyereket akart, amikor örökbe fogadta azt az árva lányt. Talán semmi rosszra nem gondolt. Aztán egyszer a serdülő lány hozzábújt, megcsókolta... Piroska apját még sohase csókolták így meg.,. A felesége ösztövér frigid nő. És aztán Piroska apja meg is szerette azt a kis árva lányt, biztosan így van... Férjhez is adta, gondolt a lány jövőjére, mindent rendbe akart hozni... De mégse lehetett... Mert szerette Piroska édesanyját... És aztán mégis botrány lett... És akkor ő a faragott székkel fejbe vágta azt a z idegen fiatalembert, aki egyszerre véglegesen férjnek gondolta magát... És most súlyos testi sértésért bezárták... Most ott ül valamelyik kerületi fogházban, se felesége, se gyereke, se unokája... Igazán nem tudom, miért kellene Piroska apját felakasztani. És ha felakasztják? A fák között szarvasok, őzek élnek, ki tudja, milyen összevisszaságban, és lehet, hogy a bokrok alján szerelmes sündisznó-nagyapák mászkálnak. De erről nem teszek említést az igazgatónőnek, mert az utóbbi időben úgyis túlságosan gondterhelten szemlélget, alighanem aggódik értem. Nem beszélek neki az állatokról, inkább egy újságcikket lobogtatok az orra elé. „Tulse-ban, Oklahoma államban egy tizenhét éves fiúról, akit mindez ideig gyengeelméjűnek tartottak, egész véletlenül megállapították, hogy kitűnő, sőt egyenesen zseniális felfogóképességgel rendelkezik. A szülők a kisfiút, aki ötéves korában sem tudott beszélni, a tulse-i gyengeelméjű gyerekek intézetébe adták. Ott maradt egészen 17 éves koráig, anélkül, hogy bármiféle javulást tapasztaltak volna nála. Amikor 17. életévét betöltötte, nem maradhatott tovább a tulse-i intézetben, egy másik intézet, a Hissom-Memorial-Center intézet vette pártfogásába, ahol a legmodernebb módszerekkel kísérleteznek. Egyik alkalommal a szobája előtt hagyott tranzisztorosrádió-alkat- részekből a gyengeelméjűnek hitt gyerek kitűnően működő készüléket állított össze. Ez után az eset után megkülönböztetett figyelmet szenteltek neki, s egyre jobban kezdtek gyanakodni, hogy nem a felfogóképességével, hanem a hallásával van baj. Süketséget mérő készüléket helyeztek a füléhez, s akkor kiderült, hogy a tizenhét éves fiú teljesen süket, azért nem beszél, s nem reagál a kérdésekre. Azóta a süketnémák intézetébe került. Az új környezetben a tanulás minden területén kiváló előrehaladás mutatkozik nála.. — Nálunk nincsenek süketek — adta vissza az igazgatónő az újságot —, különben is már olvastam. — De talán vannak más készülékek is? — Milyenekre gondol? — Például olyanra, amely meg tudná mérni, hogy mitől bizsereg Marika feje, vagy olyanra, amely megmagyarázná, hogy miért hazudnak az angyalok. — Tudja mit, menjünk uzsonnázni. Én azonban a kávé mellett is a készüléken töprengtem, s átkoztam magam, hogy bár diákkoromban vas- és famunkára is jártam, egyikben sem mutattam különösebb ügyességet. A csúcsteljesítményem egy virágtartó állvány volt, amelyet anyák napjára készítettem. Amennyire vissza tudok emlékezni, ez sem volt teljesen önálló munka. A kisebb-nagyobb hibákat a mester javította ki. Az iskolaügyben az az úgynevezett barátom azzal bíztat, hogy cukros bácsi leszek, ha így folytatom. Pedig az igazság az, hogy semmit se csináltam. Összesen semmit. Egyszer, régen, láttam egy bűnügyi filmet, ahol az ügyetlen rendőrség ártatlant gyanúsít, az ügyetlen bíróság ártatlant küld a börtönbe. Aztán jön egy befolyásos és lelkes újságíró, és kideríti az igazságot. De itt az angyalok házában az ártatlanság összetettebb kérdés. Vádolni és védekezni is egyformán nehéz. Nem tudom, milyen alapon csaphatnék fel ügyésznek Viola édesapja ellen, csak azért, mert nem akar Napóleon lenni, és mert jéger alsónadrágot hord. Gáfor halott szüleit sem vádolhatom, mert a halottak úgyis a törvény betűi fölé emelkednek, még Piroska apját is
