Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
— Bi-bi-bi, ba-ba-ba, bi-bi, ba-ba— Belélegzés, levegőtámaszt csinálunk... Alátámasztjuk a hangokat. Marika gondolatban épp most indul el Oszt- ravába a vőlegényéhez. — No, ne, ni, na, non. De alig ér ki az országúira, hogy fölkéredz- kedjen valami autóra, kopott hegedűvel a hóna alatt szembejön vele a véletlen. — Ma, ma, ma, mi, mi, mi... — Van egy csikkje? A hegedűs véletlennek egész pakli Bystricája van, de csak akkor adja oda, ha Marika felmegy vele a padlásra. A padlás közel van, alig ötszáz méternyire. Szalma is van a padláson. A szalma elég nedves, de a cigaretta jól jön majd az útra. Marika végigheveredik a szalmán... — No, ne, ni, na, non... — Teke, teke, teke, teke. Az idegen véletlen megígéri, hogy valami ennivalót is szerez. Marika várjon itt türelmesen. Sehová ki ne mozduljon.Marika a szalmán kuporog, fázik és vár. Beesteledik... Éhes, de nem mer kimozdulni. Reggelre csupa szalma a haja, a ruhája gyűrött. Nincs is hol megmosakodnia. Annyira fázik, hogy nem bírja tovább, meggémberedett lábbal nagy nehezen Jevánszorog a padlásról. Az országút szabad. Marika a szalmát szedegeti a hajából. — Bi, bi, ba, ba, bi, bi, ba, ba. Aztán jön egy rendőr. Marika személyazonossági igazolványát kéri. Marikának nincs személyazonossági igazolványa. — Tutti, coro! — Vég, maga ugyancsak nagy énekesnő lehet ... Maga azt is tudja mondani, hogy teke, teke, teke, és közben beszélget is.. Hogy csinálja ezt? Igen hálás lennék, ha elárulná. — Teke, teke, teke... — sziszegi Piroska. — Na most: egyet, kettőt, hármat, né-gyet. — Te büdös kurva — hallatszik a szalonból. Piroska sógora ordítja. Helyesebben nem is a sógora. Hát ki? Az apja? Nem. Az ő apja a nagyapja. Dehogyis a nagyapja! Hiszen éppen most derült ki, hogy az ő apja mindössze az édesanyja szeretője. Bele lehet ebbe örülni. És az anyja Évike. Évike, akivel együtt han- cúroztak, és apró malacságokon mulattak. — Teke, teke, teke — sziszegi Piroska, mint amikor a párnába fúrta zokogását. — Nekem nem kell, hogy a testvérem legyen az anyám, nem kell. Nincs anyám, se testvérem! Gyűlöllek benneteket..., teke, teke, teke... — Tutti, coro! A hálóteremben csend van. Mindenki alszik. Gáfor a mamára gondol, akit sohase ismert. Izeg-mozog az ágyában, valahol összegyűrődött a gumilepedő. A mellette levő ágyban a kis Birkásy-lány szuszog. Tizenhárom éves törékeny teremtés. Lopásért van itt; olyan, mint a szarka, mindent elvisz, ami a keze ügyébe kerül. Gáfor hihetetlen szánalmat érez iránta. Óvatosan az ágya fölé hajol, aztán egy hirtelen mozdulattal Birkásy szájába nyomja a mellét. — Szopjál — suttogja —, szopjál kicsikém. Birkásy felijed, kiabálni kezd. Az egész hálóterem fölriad. Jön a csontos arcú nevelőnő. Gáfor arcán csattognak a pofonok. — Te szégyentelen... Te ringyó! — No, ne, ni, na, non... A pofonok nem fájnak. Gáfor Birkásy édesanyja akart lenni, meg akarta szoptatni, Gáfor saját maga édesanyja akart lenni, a mama helyett is, akit nem ismert. — Tutti coro! — Olvasta, kérem, a vietnami hadszíntérről a legújabb jelentéseket? Ezek az amerikaiak már megint újabb offenzívát kezdenek. — Nem, még nem jutottam hozzá. Mamuci így mondja, még nem jutottam hozzá, de ezt olyan előkelően tudja mondani. — Apu, ugye, szeretnéd, ha háború lenne? — Viola, megbolondultál? — Ezt apu és anyu is egyszerre mondják. Apunak a szemüvege a homlokára szalad. És minek magázzák egymást? Napóleon biztosan nem magázta a feleségét. — Nem, ezt nem lehet kibírni — mondja hangosan Viola. — Mit nem lehet kibírni? — támad rá az állatszelídítő. — Bocsánat, hangosan gondolkoztam. — Itt nem gondolkozni kell, hanem énekelni. Igen, énekelni és nem gondolkozni, bármit: no, ne, ni, non, teke, teke... — motyogtam magamban. Csak nem gondolkozni. Semmi se fájhat annyira, mint a gondolatok. Teke, teke, teke, mu, mu, mu... Ember a pusztítás ellen... Čapek-szimpózium. Az asztalon előttem Vecserka hasal. Szamárfület mutogat. Tutti, coro... És ez mind azért van, mert a rigó nem akar énekelni, most sem énekel, csak a csőrét csattogtatja: teke, teke, teke, teke... Talán azért nem énekel, hogy álljak meg, és várjak. Hogy ne menjek tovább. Körülbelül ennél messzebbre sohase jutottam el ezen az úton. De az is lehet, hogy már messzebb is jártam. Tegnap pálcikát tettem keresztbe a göröngyökön. De azt se találom. Alighanem nem értem el még odáig. Pedig az után az énekóra után mégis számba vettem a barátaimat. Egy félbarát-félét találtam is az iskolaügyön. A magam ügyével nem mertem volna
