Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - DISPUTA - Gyüre Lajos: Egy felmérés margójára
nem jelenti azt, hogy az mind kőműves, sem pedig azt, hogy az mind építész. A bedolgozott munkástól itt sem várnak — és nem is kapnak — olyan teljesítményt, mint a szakképzett emberektől. S ez érvényes a pedagógiában is. Ha megállapítottuk a tanítókról, hogy szakmai szempontból nem teljes értékűek — s ez fizetésükben is kifejezésre jut —, akkor nem kezelhetjük őket úgy, mint teljes értékű- eket, és nem is számolhatunk velük úgy sem a lakáskultúra, sem az életmegnyilvánulás más terén. A lakáskultúra kialakulása nem egyik napról a másikra változó valami. Nemcsak a belső, hanem a külső tényezők is hozzájárulnak kialakításához, formálódásához. így például a meglevő bútor, a ház, illetve a lakás belső elrendezése, a szobák mérete stb. Természetesen, sok esetben igaz, hogy éppen a tanítóság között akad olyan félrecsúszot>t művésziélek, aki a maga gyártotta képeivel ajándékozza meg ismerőseit, esetleg jó pénzért sorozatban készíti e képeket. (De vannak olyanok is, akik valóban művészit alkotnak.) Találhatunk szarvasagancsokat is a lakásban. Ez is igaz. De vajon mennyiben giccs az? Ha például azokat az agancsokat olyan tanító lakásában látom, akinek, hogy mai szóval éljek: a vadászat a hobbyja, semmi esetre sem tartom annak. Mint ahogy nem lehet annak nevezni, ha egy színész lakásában megtaláljuk az egyes bemutatókon kapott koszorúkat, vagy egy atléta lakásában a sikeres szereplésekor nyert dísztárgyakat, amelyek a lakásban élők számára emléket jelentenek. A „szakbarbarizmus“ — mint ahogy Kardos István említi — szerintünk nem is olyan rossz dolog, ami ellen védekeznünk kellene. Sőt! Az lenne jó, ha a 33,3—50 százaléknyi képesítetlen tanerő helyett a nyitrai járásban — és mindenütt — ennyi „szakbarbárunk“ lenne. Hogy ne lenne hiány matematikusban, fizikusban, kémikusban! Ma, amikor a pedagógiában is igyekszünk megvalósítani a szakosítást, új iskolatípusok jönnek létre a szakosított rendszer alapján, akkor éppen ezekre az emberekre van szükség, akik szeretik szakjukat, és mesterei is annak. Polihisztorok ma már nincsenek. De vannak jó pedagógusok, akik mindent megtesznek, hogy az általuk tanított tárgyat a tantervnek megfelelően megtanítsák a rájuk bízott gyermekekkel. Összegezésül felvetődik a kérdés: mindezt miért tartottuk szükségesnek elmondani? Azért, mert alapjában véve ez a felmérés — tekintve, hogy első ilyen irányú munka — a kisebb hibáktól eltekintve jó és hasznos munka, amelyet folytatni kell. Még több és több adatot kell gyűjteni, a meglevőket pedig korrigálni, bővíteni, hogy alapos tanulmányozás után érdemlegesen hozzászólhassunk pedagógusképzésünk továbbfejlesztésének kérdéseihez. Mindezt azért mondtuk el, mert részeredmény az eddigi kutatás, s mint ilyen, csak részigazságot ad, amelyet nem lehet általánosítani. Ez tévútra vezetheti — ez esetben vezette is — a laikus olvasót, aminek következménye a tanítóság lebecsülése, erkölcsi tekintélyének csorbítása lehet. A szerző bizonyára nem erre törekedett, s nem ilyen céllal írta munkáját. Jó szándékának sok helyütt tanújelét is adja írásában, s ez jogosít fel, hogy néhány megjegyzést fűzzünk munkájához.
