Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - DISPUTA - Gyüre Lajos: Egy felmérés margójára

sal igazolom, ahol Monoszlóy M. Dezső egyik bírálatában ezt a fellengzős, vállveregető mondatot olvashattak: „Ügy árulkodik ebből az írásból a szellemi környezetrajz levegője, mint Kardos István szociológiai felmérésében a tanítók lakásában látható szarvasbőgések és naplementék.“ (Az én kiemelésem.) És ezért Monoszlóy M. Dezsőt még csak el sem lehet ítélni, hisz. Kardos István adta tolla alá ezt a pontatlan megfogalmazásból eredő s immár általánosított meghatározást és egyben kulturális értékmérőt.

A helytelen megfogalmazás eredménye: helytelen következtetés. S itt megint ide kívánkozik Dragoslav Slejška írásából egy mondat: „Csak megfelelő mennyiségi és minőségi elemzések után vonhatja le a kutató a következtetéseket ..A nyitrai járás magyar vonatkozásban peremterület, sőt ezen túlmenően: nyelvsziget. Sem az ott élő magyarság, sem az ott működő tanítóság élete nem általánosítható. Ez kitűnik a járás magyar pedagógusainak létszámából is. Idézem: „Az 1964—65-ös tanévben a járás magyar tannyelvű iskoláiban 124 pedagógus tanított.“ Még egyszer megismétlem: száz- huszonnégy. Ez oly csekély szám, hogy ebből messzemenő következtetéseket levonni — a járáson kívüli tanítóságra — enyhén szólva: naivságra vall. Hogy kellő példával szolgáljak: hasonló létszámú tanítói karral bármelyik délszlovákiai magyar kisváros rendelkezik. Például Nagymegyeren 84, Dunaszerdahelyen körülbelül 150 pedagógus van. Ha nagy létszámú járási tanítóság körében végezte volna kutatását Kardos István, akkor eredménye jobban megközelítette volna az általánost.

A felvett adatok valódiságáról bizonyára meggyőződtek az adatszerzők, de bennünk sok esetben kétely támadt. Vajon nem csupán a más személyi ügyeiben túrkálót látták-e a kérdésfeltevőben, és ezért félrevezető választ adtak? Például szinte hihetetlen az, amit Kardos István ír: „Nem kielégítő hazánk ismerete sem, a tanítók 22 százaléka (28) még nem volt Prágában, de sokan Pozsonyt, a Ma- gas-Tátrát sem ismerik, a járás tanítóinak 36 százaléka nem járt Kassán. A tanítók 25,3 százaléka (31) még nem járt külföldön, csak

11 tanító utazott repülőgépen“. Habár sok adat semmitmondó, mégis ide kívánkozik Kardos István adatcsoportjából egy másik rész. Megállapítja, hogy a járás tanítósága gyakorlati éveinek átlaga 5,3—12 év között mozog. Tehát túlnyomó többsége már felszabadulásunk után szerezte meg képesítését, illetve végezte iskoláit. Sőt bizonyára olyan is akad, aki a Nyitrai Pedagógiai Intézetben (ma: Pedagógiai Fakultás) tanult. S hogy ezek tanulmányaik során ne lettek volna kiránduláson, ne vettek volna részt sítanfolyamokon — ami rendszerint a Tátrában zajlik le —, ne utaztak volna végig az országon, míg Nyitrára jutottak — szinte hihetetlen. A Nyitrai Pedagógiai Intézet bizonyára rendezett hallgatói számára (a távhallgatók részére is) tanulmányi kirándulást. Ebben az esetben tehát vagy a szerző nagyotmondásáról, vagy pontatlan adatgyűjtésről lehet szó.

Pontatlan megfogalmazásból eredőnek tűnik még a képesítetlen tanítóknak az ilyen nagy százalékaránya is. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy a szerző itt a foknak meg nem felelő képesítésre gondolt. Ha pedig valóban igaza van Kardos Istvánnak, akkor egy cseppet sem örvendetes az a tény, hogy a Pedagógiai Fakultás olyan iskolában kénytelen a gyakorlatokat végeztetni, ahol a tanítók 37,5 százaléka nem rendelkezik képesítéssel. Ha ezt a gondolatsort tovább folytatjuk, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a Pedagógiai Fakultáson tanuló leendő pedagógusok a gyakorlati órákat olyan tanítóktól látják, akik nem képesítettek, vagyis: nincsenek birtokában a teljes pedagógiai felkészültségnek. Még tovább menve: nem csodálkozhatunk azon, hogy ezek a leendő pedagógusok, akik ilyen tanítók óráit látva sajátítják el elméleti tudásuk gyakorlati felhasználását, nem lesznek felvértezve a gyakorlati pedagógia sokoldalúságával, amit maga a szerző is elismer: .. .„s az életbe kikerülő kezdő pedagógusok számos olyan gyakorlati problémával találkoznak, amelyekről tanulmányaik ideje alatt mégcsak nem is hallottak“. S itt valóban égetően fontos lenne megvalósítani Kardos István egyik javaslatát: hogy a Pedagógiai Fakultás mellett létesítsenek gyakorlóiskolát a lehető legmodernebb felszereléssel. Csak így küzdhető le az a káros megnyilvánulás, hogy a Pedagógiai Fakultásról kikerülő tanítójelölt — tisztelet a kivételnek — idegenkedik a saját szakjában való tanítástól, mert nincs kellő gyakorlati tudással felvértezve.

Az adat: tény, megfogható valóság. Azonban az adatok egymáshoz való viszonyát is érvényre kell juttatni. A szerző megállapítja, hogy a járás pedagógusai 33,3—50 százalékának nincs képesítése. Tehát nem áll azon a kulturális szinten, amelyen egy képesített tanítónak lennie kell, hogy erkölcsi és életmegnyilvánulásaiban példakép legyen a rábízott tanulók előtt, ugyanakkor a közéletben is. De a továbbiakban ezzel a 33,3—50 százalékkal úgy számol, mint teljes értékű képzett tanítókkal. És itt van a hiba. Mert tegyük fel, ha egy építkezésen 200 ember dolgozik, az még