Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Fábry Zoltán: Az elévülés: azonosulás
tásnak, melynek neve: feledés, feledékenység, közöny. A törvény csak azt kodifikálja, a/ni beérett, megérett. Lehetne-e az elévülésnek jogi alapot kimesterkedni, „erkölcsi“ alátámasztást adni, ha az elévülés — a közöny, a feledés — nem végezte volna el már előzőleg a munkáját? Akik megélték a borzalmakat, nem akarnak emlékezni, akik pedig csak hallomásból tudnak róluk, érdektelenül lapozzák el a tegnapot. A közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok már azt sem tudják, ki volt Hitler. Van, aki bokszbajnoknak tippeli, és volt, aki filmszínészt mondott. És itt belénk- nyilall a kérdés: miért kell minden emberöltőnek és generációnak a saját bőrén megtapasztalni azt, amit az előzőek elrettentőn — és hiába — mutattak fel? Miért nem tudják élményeinket úgy átadni, hogy azok azonos hőfokon gyújtsanak, eszméltessenek, rettentsenek?! Miért? Mert közbül van a mindent megrágó, elemésztő emberi feledés, és izoláló rétege: a közöny. De a frankfurti Auschwitz-per? — mondhatná valaki. Eddigi, felmentéssel egyenlő ítéletei (például a magyarországi hóhérok ügyében), megmutatták, hogy miről van szó. Az időpont megválasztása, a közönyösség légköre ugyanakkor csak sterilitást eredményezhet. Egy nem kellő időpontban lefolytatott leszámolás vagy bűnper idővel érdektelenné és értéktelenné válik. Bonn azt az időpontpt ragadta meg, amikor az emberek vagy nem akarnak, vagy nem tudnak emlékezni. Az ifjúság nem ismeri a rémregény igazát, úgy reagál a storyra, mint egy középkori boszorkányper anakronizmusára: sem inge, sem ga- tyája. A német fasizmus bűneire nincs, nem lehet mentség: tudta, mondta mindenki húsz évvel ezelőtt, és most egyszerre elévülnek, bocsánatot nyernek, hatálytalanítódnak, időszerűtlenné válnak. Az elévülés: a fasizmus utónyugtája és holnapi előigazoltsága. A kriminalitás rangot kap, elskatulyázható adalék lesz: a bestialitás történelemmé szublimálódik. A német történelem egy állandó elévülési folyamat. Feledési folyamatosság, mint az újrakezdés azonosságot biztosító bázisa. Az elévülés itt az azonosság permanenciáját jelenti: a változatlanságot. Az elévülés -pillanata startlövés is egyúttal: kezdődik, újra kezdődik, változatlanul és azonosan kezdődik. Két világháború a példája. Az igazi, a tényleges elévülés abban a pillanatban következik be, mihelyt beáll az elfordulás, a változás, és végső fokon a katarzis. Stirb und werde: Goethe szava még mindig légüres térben kong. Az igazi elévülés bűntudat nélkül elképzelhetetlen. Bűntől bűntudatig az igazságon át vezet az út. „Az igazmondás: vezeklés“, mondja „A kiválasztott“-ban Tho* mas Mann. A nyugatnémet elévülési akció igazmondás — igazbírás — nélküli vezeklés. Hazugság, politikai eszköz, pszichológiai stratégia. Az elévülés hazug igazsága csak azonosulást eredményezhet: változatlanságot. A ié- nyeg elévülhetetlen. Az elévülés kimondása azonosulást jelent: vállalást. Aki kimondja a tegnapi — büntetlenül maradt — atrocitások elévülését, cinkossá válik. A régi, vezekeletlen gyilkosságok hallgatólagos igenlője, az elévülés kimondásával új gyilkosságok értelmi szerzője, azo- nosultja lesz. Menlevelet ad és menlevelet kap — a folytatásra. A bűnre! „Kollektív lelkiismeretlenség, morális érzéketlenség“ — összegezi értelmét Theun dér Vries, regényében, a Februárban, melynek hőse az 1941-es amszterdami sztrájk. A bűntudat — mint német illetéktelenség — visszavonhatatlanul, tör- vénybiztosítottan — likvidálódott. A háborúk az erények erénye volt és maradt. A bűn újra erkölccsé változhat, a bűntudatlanságból potenciális erő lesz: legfőbb német háborús faktor. Az elévülés pontot tesz a tegnapi Nürnberg- ben bűnök bűnévé avatott náci bestialitás után. De jaj annak, aki ma erre emlékezni és emlékeztetni mer! A feledés, a közöny így teljes jogaiba léphet. Az elévülés: beletörődés; tehát pontosan az az állapot és légkör, melyre a militarizmusnak az új bevetés előtt szüksége van. Az elévülés pontot tesz, de ez a holtpont feszültsége, melyből csak a háborúba lehet lendülni. Az elévülés kimondása és vállalása a háború igenlését és folytatását jelenti. Aki az elévülés mellett van, az ország-világ előtt nyilatkoztatja ki az azonosulását, az azonosságot. A bonni parlament minden képviselője horogkeresztes fenyegető levelet’ kapott, mely előre kimondja a halálos ítéletet, ha a címzett az elévülés ellen szavaz! Ez az elévülés a horogkereszt zsarolása, a horogkereszté, melyet Seebohm nemrég a Mosel- csatorna felavatásán szentesített, változatlanul vállalt elévülhetetlen tabuvá: „alázattal és tisztelettel vonzódunk népünk minden szimbólumához — hangsúlyozom, valamennyihez — amelynek jegyében német emberek valaha is életüket áldozták“. Jaj annak, aki emlékeztetni mer, aki úgy mer emlékeztetni, hogy az a tegnap máig érő vádját és ítéletét jelentse. Mindenki felejthet, csak az író nem. Ő jelenti az állandó emlékezetet: a teremtő aktualitást, a torzult múlt eszméltető felmutatását. Az irodalom bizonyos tekintetben nem más, mint az emlékezet jövőtudatos teremtő aktusa. Az író: múlt, jelen, jövő egy emberben, egy személy
