Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Fábry Zoltán: Az elévülés: azonosulás
könnyítést jelent, és így a felnagyítás, az elrajzolás veszélyét. De hol van ma a világon ember, aki ne lenne érdekelve abban, hogy mi volt, mi van és mi lesz Németországban? Világmerényletként itt határozódott meg, máig érőn a történelem menetének eldöntő szakasza. Itt keményedett, merevedett meg korunk profilja, innen sugárzott ki az intézményesített embertelenség sugallata és gyakorlata, és ide sugárzik vissza ma is. Fókusz, tükör ez, melybe minduntalan bele kell nézni minden népnek, osztálynak és szemléletnek. A német kérdéshez arányló viszonylat szabja meg Európa történelmét. Az egy pontra sűrítés kivédhetetlenül túloz. Ez igaz. De a hitlerizmus megmutatta, hogy amit tegnap — szorongásaink és felismeréseink kimondásának pillanatában — túlzottnak hittünk, az meg sem közelíthette a valót. A szorongás és éberség, a féltés, az óvás és a fantázia hangereje mind kevés volt ahhoz, ami és ahogy jött. Az embertelenség kimond- hatatlansága még máig sem tudta megtalálni adekvát oldószerét. A német problémával való foglalkozás ma nem jelent mást, mint a jelen politikai, társadalmi és kulturális krízisét egy olyan nép és nemzet példáján lemérni és demonstrálni, mely, mint senki és semmi más, áldozatául esett a militarizmus szuggesztiójának, hogy így, mint a háború objektuma és szubjektuma váljon népek fertőző gócává és — tanulságává. Az egy példára sűrítés itt azt jelenti, hogy mindenki — és elsősorban a legjobban érintett németek — részére rikító, kirívó vészjelet állítsunk fel: emlékező summázást, szembesítést, szembenézést. A egy pontra koncentrálás könnyítés. De ez is csak látszat. Az érintkező pontok és a szétfutó vonalak sokasága bogozhatatlan szövevényt teremt, de ez már nehezítést jelent. A könnyítést a pillanatnyi helyzetből való kiindulás jelenti. Nekünk azonban egy egész évszázad áll rendelkezésünkre, sőt — mint látni fogjuk — állandóan vissza kell nyúlni a középkorhoz és a germán mítoszok irracionalizmusához. A huszadik század — nem utolsó sorban a német imperializmus jóvoltából — a világháborúk százada lett. 1866-tól Németország katonai hatalma, militarizmusának kisugárzása alakítja Európa történelmét. Az egész német anyag átvilágítása nélkül nem beszélhetünk, nem ítélhetünk helytállón. Semmit sem szabad elfelejteni és elejteni, vagy mint korszerűtlent, elévültet oldalra seperni. A háborús robbanás és robbantás ténye és lehetősége itt következett be, és itt ismétlődhet meg újra. Törvényei vannak: adottságai és követői, parancsai és szökevényei, hűségesei és hűtlenjei, megtévesztői és megtévesz- tettjei, fanatikusai és ellenállói. Tények beszélnek, és betűk tagadnak. Szavak fogadkoz- nak és cáfolnak. Vádlókból vádlottak lesznek, és vádlottak vádolnak. E perben minden ösz- szekavarog: bűn és bűntudat, ügyész és védő, bíró és tanú egyformán alanyok és tárgyak is egyben. E könyv lényeges tartozéka, főszereplője, aktora és mozgatója az idézet. Tolakodó hasonlattal élve: valahogy úgy, ahogy főhősként ágál és gerincét alkotja Karl Kraus monstre drámájának, „Az emberiség utolsó napjainak: „A legrikítóbb kitalálások — citátumok. A legvalószínűtlenebb párbeszédek, melyek itt elhangzanak, valójában így folytak le. A dokumentum testet ölt, az újsághírből figura lesz, és a figura vezércikkbe fullad... A frázis két lábon jár, míg az embereknek sokszor csak egy manadt“. Egy citátumdráma rendezője nem fél, nem félhet az idézettől. A monstre dráma, a tömegember — az első világháború 12 millió halottja és a második 72 milliója — tömegtanúságot, és így tömegtanulságot kíván. Az idézetből és idézésből nem lehet és nem szabad kifogyni. Az író itt lényegében csak az összekötő szöveget mondja, narrátor lesz, kikiáltó; kommentál, reflektoroz, csoportosít, összegez. Néha kivon, és van úgy, hogy hatványra emel. De tényleg csak narrátorkodás lenne a részem? Ügy érzem, összekötő szövegnél többet adtam és mertem. De mi ez a többlet? Közelebb kerülünk a felelethez, ha megkérdezzük: mi ez a könyv? Mi a műfaja, mi a műfajom? Rólam szóló tanulmányában (A stószi mérték) B. Nagy László (Kortárs, 1964. nov.) „történelmi esszéről“ beszél. Illés Endre, a kritikai diagnosztika magyarországi mestere, e napokban új könyvét ezzel az ajánlással küldte el: ......egy félelmetes kor történetírójának“. Döbbent izgalommal meredtem a sorokra: ez lennék?! Nem vagyok és sose voltam céhbeli, és a meghatározás — úgy gondolom — mégsem elírás vagy címtévesztés, mert itt nem a „történetíró“ a fontos, a hangsúly a „félelmetes“ szót és fogalmat nyomja. És ez a döntő: a koradottság — az „így még sose volt“ az, mely az írót a korparancs szövegezésére készteti. Állásfoglalásra, ellenállásra, ítéletre. Egy új meghatározás született, nem az első, és nem az utolsó. Személyem, mondanivalóm nem véletlenül lett műfaji viták tárgya. És a vitát egyszer magam ezzel az axiómával próbáltam eldönteni: „A műfaj neve: „antifasizmus“. „ Európa elrablása“ az antifasizmus mondanivalója, az antifasizmus szenvedése és szenvedélye, hevülete és józansága, szorongása és ébersége, aktivitása és sugallata. Az érté
