Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok

van, aztán köd előttem, köd utánam, befellegzett.

Bányaival persze kár a benzinért, de Ve- cserkát biztosan le fogom tudni beszélni erről az esztelenségről.

Az erdőben csend van. Az erdőben elsimulnak a gondolatok, mint a lábnyomok. De az erdőben sincs csend, és a gondolatok sem simulnak el. Hihetetlen, mekkora zajt tud csapni egy megriasztott, öklömnyi madár. A megfagyott hó is váratlanul szakad le a fák nyakáról, és mindig kapirgál valami a bokrok alján.

Vecserka, igaz, megígérte, hogy nem szökik meg. Én is megígértem Vecserkának, hogy egy hónap múlva újra kilátogatok hozzájuk, addig a szüleivel is találkozom, de nem tudtam elmenni, Pestre kellett utaznom, s a következő hónapban sem mehettem, akkor volt a marien- bádi Capek-szimpózium.

Ember a pusztítás ellen, ez volt a szimpózium jelszava, és én, amíg hallgattam a bélés külföldi felszólalókat, gondolatban az angyalház közelében jártam. Nézegettem a fül- hallgatós, komoly résztvevőket, s néha úgy éreztem, hogy Vecserka az asztalra hasal, és szamárfüleket mutogat.

Jó lenne utánanézni, hogy mi, a pusztítás elleni szólamok lelkes apostolai, mit teszünk konkrétan az élet kisebb-nagyobb pusztításai ellen. Nem mindnyájan, mindenki külön-külön.

Legalább Vecserka szüleit meg kellett volna látogatnom.

És Marikáékhoz is készültem menni, de az árvíz után az egyik vonatot leállították, éppen az a vonat nem ment.

Semmit se lehet csinálni.

Senki se tud semmit se csinálni.

A yettiket se tudták megtalálni.

És a Loch Ness-i szörny, amelyik húszévenként kidugja a fejét a tóból, van, vagy nincs? Mi van vele?

És mi van a Mars-lakókkal, akik leszálltak a földre; az újságok is írtak róla.

És milliók halnak meg rákban.

Ember a pusztítás ellen. De hát a plasztikai műtétekre nincs betegsegélyző. Elvégre senki se mondta, hogy tetoválják magukat. Fontosabb dolgok is vannak a világon.

A szimpózium után nagy bankett volt és koktélparti. Amikor a pástétom-, hús- és tortahegyekből a tányéromra szedtem, megint eszembe jutottak a tetovált angyalok. Hiába legyintettem magamban, hogy nem vághatom zsebre a krémes süteményeket, sem az aszpi- kos libamájat, valami különös szorongást éreztem. Almomban yettik álltak az ágyam körül, és nagy dorongokkal fenyegettek; amikor a takaróm felemeltem, alatta lapult a Loch Ness-i

szörny, s még csodálkozni sem értem rá, hogyan fér el ágyamban, egyszerre nőni kéz— dett, a szoba falai széttörtek feszülő bordáinak nyomása alatt...

Másnap Pozsonyban az a hír fogadott, az igazgatónő telefonálta, hogy három növendék megszökött az intézetből. Vecserka is köztük volt.

Két héttel később megtudtam, hogy a szökevényeket elfogták. Nem volt erőm kimenni az angyalok házába, egyre halasztgattam a látogatást. Amikor mégis kimentem, Vecserka nem is akart szóba állni velem. Mindketten zavarral küszködtünk. Vecserka szép, hullámos hajfürtjeire gondoltam, és szégyelltem magam a kopaszságáért.

— Mit bámul, mint az új kapura?

— Ezt már egyszer mondta.

— Na és?

De ennél többre nem igen jutottunk.

Az igazgatónő megnyugtatott, hogy ezúttal nem verték meg a lányokat, csak a hajukat nyírták le.

— Legalább most egy ideig nem gondolnak szökésre.

Nem akartam vitába szállni vele, hiszen erről már Bányai is beszélt nekem.

— Talán egy kissé változatosabbá kellene tenni az életüket... Hajnali kelés, brigád, tanulás, megint brigád... — Bányai szavait ismételgetem.

— Téved, éppen az a cél, hogy minél jobban le legyenek kötve. A tétlenség rossz tanácsadó.

— Mégis megszöktek .. .

— Igen, még így is megszöktek, de ha lazítanánk a fegyelmen, még rosszabb volna. Már a kínaiak is mondták, hogy a megszokott ritmus az, amely rendet teremt, és kerékvágásban tartja a zabolátlan hajlamú természetet.

— Nagyon tisztelem a kínaiakat — mondtam neki, s magamban Bányai rinocéroszfenekű tenyerére gondoltam.

Az igazgatónő örült, hogy meggyőzött.

Bányainak az volt a véleménye, rosszul tettem, hogy nem jöttem el, bár ő úgyis tudta, hogy így lesz, de ha már megígértem... Persze, az ilyen befolyásos paliknak más gondjuk is van.

— Nem vágyók befolyásos pali. — Ezt egyébként magamnak is magyaráztam sovány önvigaszul. Amikor Vecserkáék szökéséről tudomást szereztem, valóban tenni akartam valamit. Számba vettem az ismerőseimet, s rájöttem, hogy senkit sem ismerek, aki segíteni tudna. Persze, magam se tudtam, hogy mit is lehet ilyenkor tenni.

— Na azért ne vágjon olyan bús képet, nekem megérte — biztatott Bányai —, s az egész világ tehet nekem egy szívességet. Igaz.