Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Fábry Zoltán: Az elévülés: azonosulás
Fábry Zoltán az elévülés: azonosulás A közeljövőben megjelenő „Európa elrablása“ előszavából A ikönyvcím lehet játékos ötlet szüleménye, és lehet hosszú töprengés eredménye, de van úgy, hogy a pontot jelenti a mű után. A mű elkészültével magától adódik a megfelelő út- ravaló. Itt a könyveim volt meg előbb, minden más utána jött. És ez a cím nem játékos ötlet. Súlya van: művet temethet: felelőssége: írót kisebbíthet. A cím vádat rögzít, és ez a vád: történelem. A tegnap és a holnap szörnyvalósága és új lehetősége. Valósága, tehát igazsága. De ki meri mondani magáról, hogy igazat mond? Cáfolhatatlant, mindenképpen helytállót? Ilyen ember, ilyen bíró, ilyen író nincs. Az igazság emberileg járható útja: igazságkísérlet, igazságkeresés. Az igazságkeresés azonban nem egyenlő az igazságosztással. Az igazságot csak megközelíteni lehet: próbatétje vagyunk mindenképpen. Elkötelezettjei. És a próbatét magatartás, állás- foglalás dolga. Erkölcs a kritériuma. Ember a hordozója, merője és próbája. Az igazságot, a valóságot csak részeiben, részleteiben lehet megismerni. Korlátai emberiek, de lehetőségei — az emberi maximum, az emberség révén — korlátlanok. Aki az egészre tör, aki József Attila törvényét követi — „az igazat mondd, ne csak a valódit“ — csak részekből, részletekből következtethet. Minden egészre törés, ha igaz-való akar lenni, csak torzó lehet. Torzó, de az egész igényével, az emberség teljességével. És ezt az igényt a magatartás, az állásfoglalás határozza meg: az erkölcsi valóság, az erkölcsi realizmus. A szellem: erkölcs. Merészségének és hatásának itt a gyökere és magyarázata. A könyv, melyet az olvasó most fellapoz, lényegében készen volt már 1963-ban. Első fejezetei 1961-ben íródtak, és a továbbiak 1963-ig folyamatosan jelentek meg a csehszlovákiai magyarság folyóiratában, az „Irodalmi Szemlé“-ben. E könyv mégis kétévi késéssel jelenik meg. Miért? Egyszerre, befejezetten akartam közreadni az egészet: betegség akadályozta a terv kivitelét. Szükségmegoldásként meg kellett elégednem az első kötet közrebocsátásával. A kriminális cím paradoxon is egyúttal. Lehet valami, valaki önmaga rablója? Európa bizonyítja: igen. Európa szerencsétlen kettősség. Imperializmusa átok, kultúrája áldás. Csak e kettőség, ez összehozhatatíanság leg- telítettebbje — a német középhelyzet — demonstrálhatta adekvát módon imperializmusát, és vihette azt — kultúráját szégyenítőn, emberséget hatálytalanítón — ad abszurdum a fasizmusba. Karl Kraus szerint „a modern háború az emberi kvalitások negációjából élősködik“. A német fasizmus „modern“ háborújával — agressziója érdekében — Európa jobbik énjét, az emberséges értelmen alapuló kultúrát üldözte, égette, taposta. Pontosan bekövetkezett az, amit Thomas Mann Münchennel — az európai öngyilkosság egyik fázisával — kapcsolatban mondott: „A fasizmus a nyugati műveltség alappilléreit megrendítő kulturális rémuralom“. Európa első elrablása mese volt, monda volt. Zeusz bikaálarcos szöktető kalandja a föníciai királylánnyal, Európával; és már ez az első elrablás is szörnyet nemzett, emberfaló emberállatot, a krétai Minotauros'zt. Európa utolsó — német — elrablása egy emberfaló szörnyháború likvidálatlan fertőzéseként azonban tovább élhet és hathat ma is. „Európa elrablása“: a cím kétfelé mutat. Vissza és előre. Tárgya, anyaga Európának a nácizmus által való okkupálása. Ezzel a ténnyel, visszhangjával, hangerősségével, hangvillájával mér meg minden mai rokon vonást, ismétlési lehetőséget; és ahol a hangfekvés egyezik: megszólal, jelez, nyilaz, figyelmeztet. A tegnap rettenetét a holnapra vetíti, így állapítva meg a jelen konstellációját. „Európa elrablása“: a példa, az anyag, a bizonyíték páratlan: így ez sosem volt még. Hogy így sose lehessen többé, hogy a német militarizmus erkölcsi elszigetelése, az embervilágból való kikapcsolása valósággá válhasson, szólni kell, óvni kell: emlékeztetni, figyelmeztetni. Bizonyos: az egy pontra koncentrálás
