Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Ivan Kupec: Versek
a naptól megvakulva rohanunk a halálba Szűk, sötét, éjszakába merülő kapu, a természet lánya, az emberé, s egy kicsit a véletlené: hideget áraszt, kőserlegéből kicsapó égető nyelveinek lángsuhintása fagyaszt. Láthatatlan, gyöngéd, öntudatlanul nagylelkű kéz fektet bennünket könnyelműen jéghideg küszöbére. Lassan, lassúdadan, az anyag tudatlanságában és ámulatában új természetesség felé fordulunk, s a nap óriás, határtalan keblétől megvakulva futásnpk eredünk. Futunk és egyre futunk, gyönyörű magános futók régi szürke útjain, az őskori föld sűrűn összefonódott fái alatt. Valójában vak szemeinkkel hatalmas sárga lángokba hunyorogva, Futás közben valamilyen nem létező virágokat tépegetünk, fél tüdővel lélegezve, béna kezünkbe rakjuk csokrait. A világ sötéten lép elénk, s mi meddőn bizakodva, hogy mi lépünk felé, mi hódítjuk meg őt, Hangját, színeit, fáit, szelíd faunáját, melynek lustasága minket már észrevétlen régen leigázott, Megsimogatjuk a tárgyak és szavak éleit, s szurkálva inkább néha azok is visszasimogatnak. És egyszeriben, amikor nyirkos plazmáink élő csomójában eszmélni kezd a nagy felismerés, Nekifutunk, s máris a másik kapu előtt találjuk magunk, a szűk, sötét, éjszakába merülő kapu előtt, mely a természet lánya, az emberé s kicsit a véletlené, kőserlegéből kicsapó égető nyelveinél. Minden eltűnik: végtelen keble a napnak, apró keblei a gyönyörnek, valaki kezei, a világ, a szavak meleg élei, s zavarunkban rá se érünk megbarátkozni ámulatával A semminek, amelyre egy láthatatlan, gyöngéd és alattomos kéz nagylelkűen, könnyelműen ráfektetet bennünket, Átlépünk az új fagyok küszöbén. Hosszú és végtelen árnyak alatt, hatalmas, fekete keblek lustán ácsorgó árnyaiként. A pillanat töredékében, fölé hajolva már, fekete gyönyöröket sejtve, az emberség villanására érzékenyebb néhányunk tudatába beledöbben, hogy az élet egyetlen simogatás, s belőle már halott szájakkal, meredt torkokkal kortyolgatunk. A szem oszlopával új árnyakra figyelőn, az elmúlhatatlanság rajtunk kívüli síkságán emelkedünk, növünk A semmibe: árnyak az árnyoszlopok soraiba, tegnapi saját árnyaink örököseként.
