Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
— Egy pudot adok! — mondta Pecsura Pavel. Felemelkedett a pádról, csak állt, és forgatta, gyűr.te a kezében varjúfészekhez hasonló sapkáját. Mintha nem a saját gabonáját adná, hanem az isten üdvösségére valakitől könyörögné. Valóban, csaknem térdre esett. — Meg kell mondani az asszonyoknak, emberek, hogy ne gondoskodjanak Pecsura gyermekeiről, ne adjanak nekik semmit — mondta valaki. — Halljátok, Pecsurának fölösleges gabonája van! Ezt valamilyen tökfilkó mondhatta, ki más? Nem lehetett megismerni a hangjáról. Még egy buta asszony sem mondana ilyet. Ha nem akarsz adni, hát ne adj. De Pecsurának nincs mit a szemére vetned. A gyerekeit pedig ne keverd bele. Az embernek torkán akad a szó az ilyen beszédtől. Pecsura még egyszer azt mondta: — Egy pudot! ... E-ej, Pecsura, Pecsura! ... Adna itt mindenki egy pudot, kettőt, még hármat is, csak tudnák már, hogy senki se fogja többé a gabonádat kérni. Hogy már senkinek se jut eszébe, hogy kitörje a nyakadat! A jurista már az asztal mögött állt, töröl- gette a szemüvegét. Hirtelen megfordult — és egyenesen Sztyepannak: — Most pedig meg akarom kérdezni Csau- zovtól: ha Pecsura egy pudot ad, mennyit tud adni ő? Sztyepan felemelkedett a helyéről. Állt egy darabig. Körülnézett. — Egy szemet se! — És újra leült. — Kérdésem lenne Csauzov polgártárshoz ... Sztyepan hátranézett. Korjakin volt. Hallgatott, hallgatott, majd Így folytatta: — A kérdés ez: Csauzovnak van mivel etetni az osztályellenségnek és gyújtogatónak a feleségét meg a három gyermekét. Hármat is! A kolhoz vetőmagalapjához pedig egy szemmel sem tud hozzájárulni. Hogy értsük ezt? Magyarázza meg, Csauzov polgártárs! Sztyepan gondolkozott, mit válaszoljon. — Azért nem adhatok, mert több lett az evő. Ezt mindenki tudja, s ezért ne is kívánják, hogy még adjak. Aki még többet akar tőlem, az szégyellje magát. A többit pedig már elmondtam a jurista elvtársnak. Minden fel van nála jegyezve. — Szóval egy szemet sem? — kérdezte újra Korjakin. — Nem ... Befejeződött a gyűlés. Egy pudot hozzáírtak a vetőmaghoz. Az emberek elmentek, mindenki behúzódott a házába a hideg elől. Pecsura Pavei felállt a lócára, leakasztotta a lámpát, és a vörös asztalra tette. Ő maga, kissé oldalt, leült a zsámolyra, és tenyerébe hajtotta borzas fejét. — A kulákkérdést tisztázó hármasbizottság ülését megnyitom — mondta Korjakin. — Dmitrij, írd a jegyzőkönyvet... Korjakin az asztalnál ült, jobbra tőle Mitya, a megbízott, balra a vizsgálóbíró. — No? — nézett egyikre is, másikra is Korjakin. — Van még valami mondanivalójuk Csauzovval kapcsolatban? Világos a kérdés? írjad, Dmitrij: „A hármasbizottság határozatot hozott.. .“ — Korjakin elvtárs — mondta Pecsura, székét közelebb húzva az asztalhoz —, nem lenne jó, ha tévedne, Korjakin elvtárs... Igaz, hogy nem adott vetőmagnakvalót, de ő maga, úgy lehet, többet jelent a kolhoznak, mint a gabonája. Maga ismerheti Csauzovot, Korjakin elvtárs, valamikor egy utcában laktak. Alkalmat kéne neki adni, hogy minél előbb dolgozhasson, később úgyis megtudjuk, kicsoda. Nem lehet, ő ellenségünk... Hogy néznénk majd az emberek szemébe? Igazságtalanul be ne feketítsük, Korjakin elvtárs. Könnyű egy embert egész életére megbélyegezni, de azután nehéz helyrehozni a hibát. Korjakin csodálkozva emelte fel tekintetét. — Mi hozzáfűznivaló lehetne még itt? Hát nem világos az ügy? Dicsérnek téged, Pecsura elvtárs, a kerületen, mindnyájan dicsérnek, hogy jó vezető vagy, de úgy látszik, csak egy lépés választ el téged az opportunizmustóll Persze, hogy ismerem Csauzovot, ilyen kora óta, ni! — emelte kezét valamicskével az asztal fölé. — De mégis azt mondom: ha nem állja útját a szovjet hatalom, olyan kulák lett volna belőle, hogy no! — És nem állta útját? — kérdezte a vizsgálóbíró leszegett fejjel, miközben feljebb csavarta a pislákoló lámpa kanócát. — Űtját állta. Miért? Hogy megint kulákot csináljon belőle? — Örökké a nyomába járni és azt lesni, hogy lehet feltartóztatni: lehetetlen. Az ő számára a szegény sosem volt ember. Ez ma kiderült. Kimutatta, milyen elszánt védelmezője a magántulajdonnak. — És a falu legszegényebb lányát vette feleségül. Nem tévedek? — kérdezte a vizsgálóbíró. — Nem — felelte Mitya. — De a felesége sohasem feledkezett meg az osztályelkötelezettségéről. Pozitívan hatott a férjére. Bár, valószínűleg ez a hatás nem volt elég erős. — íme, a bizonyíték — kapott a szón Korjakin. — A felesége sem tudott rá hatni, és te, Pecsura, egész életedre vállalod érte a felelősséget? Tönkretette a feleségét. Aktivista lehetett volna belőle. A nőmozgalom szervezője.