Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
Kerületi vagy még magasabb viszonylatban. És most? — Ügy van! — erősítette meg Mitya. — Biztos, hogy lehetett volna, csak meg kellett volna szereznie a középfokú képesítést. A vizsgálóbíró végre teljesen felcsavarta a kanócot, és a petróleumlámpa nagyobb fénnyel kezdett égni. — De hiszen Csauzov kolhoztag. Belépett. És nem is az utolsók között! — Nekünk annyival rosszabb. Felvette az álarcot, és belülről fog bomlasztani. És szabotálni, ahogyan ma is. Meghiúsítja az intéz-, kedéseinket. Fogjuk várni a további alkalmakat? Vagy már a mai is elég? A vizsgálóbíró megtörölte a kezét egy papírdarabba, összegyűrte, és az asztal alá dobta. — Csauzov harcolt a szovjet hatalomért.. . — mondta. Pecsura felugrott a zsámolyról. — Ügy is van: harcolt! Hrisztyián Fedoren- kovval együtt a talpfákat szedte ki a sínek alól. Éppen a kanyarban. Kolcsak embereivel egy egész szerelvény a töltés alá szaladt. Nagy vasúti szerencsétlenség lett belőle! A vizsgálóbíró kezét maga elé tette az asztalra, és előrehajolva a lámpa fényébe meredt. Két lángocska villogott pápaszemének üvegében, de csak valahol a mélyben, a lángpontocskákon túl tűnt elő egy-egy pillanatra apró, mozdulatlan szeme, mely hirtelen elvesztette a színét. Az ujjait erősen egymásba fonta, s úgy tűnt, mintha nem tudná őket szétfejteni, mintha az erőlködéstől magas, ráncos homlokán még mélyebbek lettek volna a barázdák, és mintha erősebben szorult volna össze az ajka. Korjakin a vizsgálóbíróra nézett, felállt az asztaltól, járkált fel s alá, topogva hatalmas nemezcsizmájában a nyikorgó padlón, majd megállt a háta mögött. — No? — kérdezte. — No, mit mond még? — Semmit... — felelte a vizsgálóbíró anélkül, hogy megfordult volna. — Elemezni kell a tényeket! — Tudom! — bólintott Korjakin. — És ehhez, ugye, magasabb műveltség kell? — Műveltség is. Meg egész életünk. — Tudom! Azokra a könyveire gondol, amelyeket a zemsztvobíróságról1 írt, a paraszttömegek közötti politikai munkára, amelyet száműzetése alatt végzett. Sokévi párttagságára. — Arra is gondolok. 1 Zemsztvo: helyi önkormányzat a cári Oroszországban. — Én meg azt mondom: maga engem még a sokévi gyakorlatával sem térít le a sztálini útról! Sőt, azt sem engedem, hogy maga meginogjon! — Talán elfelejtette a „Felelet a kolhozparaszt elvtársaknak“ és az „Akiknek a siker fejükbe szállt“ című írásokat?2 — Hát megmondom, miben látja Sztálin a mi ügyünk sikerét. Semmi sem biztosíthatja jobban sikerünket, mint a középparasztnak éppen az ilyen kezelése. Mit felel erre? — Semmit? Helyes. Mert — ez a dialektika... — Korjakin elmosolyodott, s megveregette ujjá- val a homlokát. — A kihallgatásról készített jegyzőkönyvét pedig áttanulmányoztam, azonnal megértettem: Csauzovot osztályplatformra állította. Mintha le akart volna számolni Udarcevvel mint osztályellenséggel! És ez nem sikerült magának: Csauzov nem akarta elismerni Udarcevet ellenségnek. Maga úgy képzelte, Csauzovot egy félévecskére elítéli az osztályellenség vagyonának szétdúlása miatt, azután meg menjen, amerre akar, mintha semmi sem történt volna? Nem sikerült. És? — nem is fog. Ismétlem: Csauzov az individualizmus és a magántulajdon csökevényeinek hordozója. Mindig köztünk és az öntudatos kolhoztagok között fog állni. A maga jegyzőkönyve teljesen leleplezi Csauzovot. Az emberek mindnyájan azt állítják, hogy Udarcev házát Jegrka Gilev uszítására döntötték a szakadékba, Csauzovot pedig védik, ha úgy tetszik: takargatják. Nevetséges: Jegorka Gilev a parasztok élén! A tűzvésznél nem voltam ott, de világosan el tudom képzelni, ki ki után ment. Ma Csauzov a tüzet oltotta, de holnap a kolhozt fogja szétverni, és néhányan a faluból éppen erre az alkalomra mentegetik őt! Az olyanokat, mint Csauzov egyszer s mindenkorra el kell szigetelni a tömegektől, és meg kell szabadulni a hatásuktól. Maga beszélt az embereknek a legelőkről, a gabona- termesztésről, a szarvasmarha-tenyésztésről. Többet tudnak ők arról, mint mi együttvéve! De nem láttam sehol, hogy döntő csapást mért volna a kispolgári elképzelésekre. Maga nem mért csapást semmire! Csakhogy mi kolhozt építünk, és a kolhozban a légkörnek abszolút tisztának kell lennie ... Korjakin kissé lábujjhegyre emelkedett, aztán átlendült csizmája sarkára, és csendesen, ábrándozva azt mondta: — Mint ahogyan tavasszal hullanak a kristályos esőcseppek: kip-kip! Kop-kop! S nincs bennük még egy porszem sem. Tiszták, mint a gyermeki könnycsepp. — Megsimogatta a 2 Sztálin művei.
