Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Ivan Kupec: Versek
és utoljára még És utoljára még elmegyünk a záporok útján, Derékig földbe vájva Ránk talál majd egy vidám vándor argonauta: „Porladék, és semmi egy ki tudja, milyen világból, a semmi maradéka különös véres szárú virágok kelyheiből.“ S az argonauta után gyermek hajol kíváncsian A porral hímzett övék és csillogó pengék fölé: „Csak ennyi maradt a rovásírás előtti mérföldek magjainak sárkánynyelveiből: csak ennyi maradt?“ Sagákat írnak rólunk, s a meteorokról más sagákat énekelnek: idáig jutottak egészen Halott szájaktól lélegző szájakig nem adták át az üzenetet. Keressük őket a mezőn, tavak tükrén Kergessük három hollófekete csillag homályos varkocsalt. magasan repülnek a madarak A madarak magasan repülnek: húzódjunk lejjebb, gyermek, kuporodjunk a földre. A hal a vízben elmerül: hasunkkal a nap felé csapódunk, hacsak félpofára Is, teleszívni magunkat még Élettel szerelemmel. Amikor meghalljuk, hogyan pattog a cédrusok kérge, Vakondtúrásainkba rejteni félelmünk ráérünk talán. S amikor elcsitul a föld a vízözön után, megdicsőülten, örömittasan bújunk elő, hálásan Az utolsó napért, a naplemente utolsó vércseppjeiért, a levegő utolsó kristályaiért. Reggel jön a szél és fáradt madarak, bűvös, ismeretlen állatok nyomaival törli el imádkozó térdeink nyomát. Jön, és szétfújja néma nyomainkat, az új születések éjszakájában Uj csillagoknak hajnalán. este még a napba fogódzva A folyókhoz hajolva, a platánok énekétől menekülve Áruló ábécédéink: a városok kőfalán kaparászó Hebegő, suta ujjaink terhét sutba dobva Este a napba fogódzva még, mondjuk: Ez a béke Testvéreink szerelmét fürkészve éberen, boldogan Az állandóan változó ég boltíve alatt, idegen Ágyakon, kezünkkel a ravaszon Isten tudja, hány jégeső sújtása alatt, mondjuk: Ez a béke És mondjuk: Ez a béke a hulló Lehulló ég alatt, a lápok kicsinyedő szürkesége felett lebegve A csillagokba fogódzva még, arcunk síkja hamuval beszórt
