Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Pátosz a pátosz ellen
a köveket, forró falakat — s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.“ A bizakodás közbeszólása látszólag ugyancsak a kétség hangját sejtteti: „Létem ha végleg lemerült ki rettenti a keselyüt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!“ A kétség azonban csak látszólagos. Egy feltételes módhoz kötött kijelentés, a megsemmisülés előtti fohász. A részleges győzelem bizalmát is magába foglalja. Amíg ugyanis a költő léte nem merül le, él a keselyűt rettentő erő, s a Szerelem is átjuthatna a túlsó partra. Átjuthatna, ha a ciklus záróversében nem jönne a Vérugató Tündér, akit hiába kérlel a költő, hogy ne vesse meg a földi szerelmet, az a halálhoz ragaszkodik, ezért hangzik olyan meggyőző erővel a végső akkord fájdalmas sóhaja: „— Ö, aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket!“ A Virágok Veszélyek ciklusa ezt a felismerést egy magas etikai magatartásban igyekszik feloldani: „Gép tüzesül, forrón futnak a szíjak — a ló homlokán eresen llíktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Éz itt a szárnyak zenéje 1 ne feledd. Soha nem feledem." A Búcsúzik a lovcskában a gyermeki tisztaság hófehérségét teríti a támadó idő csapatai elé ellenállásként. A Menyegző ben pedig mintha csak egy francia filmlegenda változna némi szürrealista áttételekkel verssé. Ott a filmlegendában az •ördög hiába változtatja szoborrá az egymásért epekedő szerelmeseket, a szívük továbbra is dobog, a szoborra csapó ostorcsapásokra a szív zenéje válaszol. Itt a versben az ostort a leegyszerűsítő, a vulgarizáló élet tartja a kezében, de hiába csattog a szólamok szerelmet űző zaja: „... Ne ijedj meg a pohártól, te szellemi exkavátor, ex! Iszik így más is, gége se vásik, megmarad a stex! Tyuhari, Rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd! Bárcsak ez az éjszaka mindörökre tartana, húzd!“ A filmlegenda tisztasága tovább él: „S mi felszalagozva s megkoszorúzva a dörgi időben arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá! Az ének megváltásával kell tovább menni, a zöld angyal ellenében még zöldebb bizalommal egészen addig, amíg maga az ének a fényből kitéphetetlen levéllé nem zöldül. A Csonttörő Életben is ennek a belső és külső hangnak kettős hídján lépdel a költő: „dögszagból szivárvány alatt jöttem“ És tovább: „Magaslatok hóhéra, villám, ne üss a virágot föltartó kézre, minden az éneklő embert becézze!“ Az Éneklő embert becézi maga Nagy László is, a ciklus panegirikus költeményeiben, a Kis Ferenchez, Csontváryhoz, Bartókhoz és József Attilához írt versekben. A kötet záróciklusában, a Forró Szélben mindezeken a hangulati elemeken végigsöpör a szél, a múltat idézőn, a múltat és a tiszta érzéseket konzerváló szél, az a szél, amely szenvedélyeket és hevületeket adott, s amely nélkül nem mozdul az ember előre vágyó vitorlása. Ez az örök nyugtalanságot sugalló szél hajtotta már Ady Repülj hajóm-ját is, hogy „ne legyen a szürkék hegedűse". Nagy Lászlónál ez a dicsőségvágy nem ilyen diadalittas, és mindössze egy régi vágy tisztaságának az ormáig ér: „ ... Hogy minden hajnalban ámuljon el a világ fekete foltokat látva a domboldalon: oda nézzetek, oda, a Szerelem újra oda hevert!“ A bőven használt idézetek azonban nemcsak Nagy László már említett eszmevilágáról és hangulati magatartásáról vallanak, a festő Nagy Lászlót is leleplezik. Költői képei gyakran figurális festmények is, képkompozíciók részletei, gondoljunk csak a dombon heverő szerelmespár sötét színfoltjaira, a tenger felé meredő szobor mozdulatára, vagy akár a bronzdizentéria zuhatagára, amely ugyancsak festői látásmódról, a festő ecsetvonásairól árulkodik. Kondor Béla baljós rézkarcainak motorizált rémei is azért illeszkednek bele a távolról sem motorizált természeti képek sokaságába, mert a vizuális látásmód kapcsolja őket össze. A zöld angyal képsorozata is egy kidőlt zöld festékes bődön lávafolyamából görgeti a szavakat. A Himnusz minden időben-t olvasva felmerül a kérdés: nem fényűzés-e ennyi lírai - ság, a konkrét világ nem szikárabb, gondolko
