Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Pátosz a pátosz ellen

zóbb és kevésbé érzőbb formát kíván-e magának? Hiszen maga Nagy László is vallja, hogy vége a lírai fényűzésnek, könnyeink kora lejárt. Maga a himnuszi köntös és elnevezés is itt-ott antagonisztikusan feszül a belső tartalommal szemben, annál is inkább, mert himnuszok tradíciója más ötvözetet appercipiál. Az antik időkben öröméneket, a középkorban a vallásos érzület hálaadását. Ennyi sötét szomorúságot és elkeseredést tudtommal csak egyetlen himnuszban találunk: a magyar nemzeti himnuszban, bár a felemelkedésnek és lezuhanásnak ott is megvan a maga szaggatott tagoltsága. Dehát minden jelentős költő élvez bizonyos területenkívüliséget, még a saját korában is, ezek a partok aztán az időben kinyílnak és felszakadnak. Juhász Ferenchez is csak a maga szabta világidejűségén keresztül lehet eljutni. A neve egyébként nem véletlenül vetődött fel itt. Gyakran érezni a két költő egymásra hatását a kifejezések formálásában, s néha a természeti képekhez kapcsolódó reflexiókban is. Persze ilyen költői hatás a nagy elődöknél is kimutatható, gondoljunk csak Petőfi János vitézére és Arany Toldijára és számos más Arany-vers Petőfi inspirálta építményére.

Számunkra mindenesetre jelentősebbek azok a különbségek, amelyek a két költői alkatot egymástól elválasztják. A Juhász Ferenc-i vers hömpölygőbb, kozmikusabb, időeleme a világidejűség, a Nagy László-i vers egyetlen élet határai között mozog, a jövőhöz absztrahálódó gondolatok is a tisztaság vágyában replantá- lódnak. Ügyis mondhatnánk, hogy Nagy László örök élete az egyetlen tiszta élettel szemben való kitartás buzgalmával egyenlő. Ez versében egy meglehetősen pregnáns végkövetkeztetésből integrálódik: mert jobb a földön, mint a földben. Kifejthetnénk azt is, hogy a Juhász Ferenc-i vers démonikusabb, ele- mentárisabb erejű, meghökkentőbb, csakhogy ez a démonológia, ez az elementársi erő, ez a meghökkentő készség látványos ügyességgel is párosul. A Nagy László-i vers szelídebb, póztalanabb. Juhász Ferenc tragikusabb, Nagy Lászlóé keserűbb és szomorúbb. Juhász Ferenc drámája az én és a világmindenség drámája, Nagy Lászlóé: az én és a világé. A Juhász Ferenc-i vers belül is csillogóbb, rengeteg fényeleim, neonfények és üstökösök színvillanásai és az ötlet sziporkái ragyogják be, a Nagy László vers szövete egyszínezetűbb. Bizonyos hangulati monotóniától egyikük sem mentes. De ehhez a hangulati monotóniához mintha Nagy László csökönyösebben ragaszkodna.

Két költő összehasonlítása természetesen még az ellentétek felsorolásának tükrében sem igazságos. Hasznosnak csak addig bizonyul, amíg jellemző^tulajdonságait képes felvillan- tatni a vizsgált költői alkatoknak. Különben is Nagy László igazi jelentősége és eredetisége nem is e tartalmi szubsztanciából tevődik össze, hanem elsősorban zenei hatásaiból. Nem a szorosan vett prozódiára gondolok, amelyen belül bizonyára sok érdekes megállapítást lehetne tenni a Himnusz minden időben kötetével kapcsolatban. Felemlíthetnénk például az igen gyakran előforduló trocheikus lejtésű sorokat (egyébként Kölcsey himnuszában is igen sok a tiszta trocheus) s az ellentett lejtésű sorait, amelyeknél a jambus és trocheus váltakozása nem olvad corijambusba, mint Aranynál, hanem az ellentét lélegzetnyi választószünetet teremt, s innen indul újra

— szinte függetlenül az első félsortól — a fordított lejtés görbéje. Ezek a vizsgálódások azonban távolról sem merítenék ki a Nagy László-i vers hangmuzsikáját. (Mint ahogy a prozódia más esetben sem képes igazán jelentős költők eufoni'kus hangszerét megszólaltam és megfelelő oktávokba elrendezni.) Nagy Lászlónál ez még annál körülményesebb vállalkozás lenne, mert verseiben a nyugat- európai időmérték és a magyar hangsúlyos vers felváltva, sőt párhuzamosan is halad egymás mellett, ha énekelnék, helyenként Bartók zenéjére is emlékeztetne.

Illyés Gyula állapította meg Arany Jánossal kapcsolatban: „Ez a költő a magánhangzók csenditésével, a mondatrészek himbálásával s a képek biztos, s mégis oly lágyvonalú eleven rajzaival fejezte ki költői jellemét. Mint minden igazi költő." Illyés Gyula kitűnő konklúziója Nagy Lászlóra is vonatkozik.

Vitatkozva költészetével, felmerülhetne egy kifogás: a teohnokratikus század építőelemei mintha hiányoznának himnuszaiból. Mintha egyihletésű természeti víziói és a szomorúság ismétlődő hangulati elemei nem merítenék ki a modern ember szótárának legfontosabb címszavait. Némiképpen egyhúrúnak is tetszik ez a költészet. De ennek az egy húrnak a kezelésében, akárcsak a legenda Paganinije, a költő virtuóz mesternek bizonyul.