Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - ANKÉT - Mács József: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire

Erre mi azt mondhatjuk, hogy nem erőltették meg magukat a recenzensek sem itt, sem Budapesten!

De naivság lenne azt képzelni, hogy csupán az irodalom kölcsönös ismerete és tisztelete az előfeltétele népeink óhajtott közeledésének. Ez csak egy láncszem ebben a hasznos munkában, s nem is a legerősebb, nem is a legjelentősebb. Az évszázadok felhalmozta feszültséget kell feloldani, és ez már nem csupán az írók dolga, hanem a politikusoké is, és elsősorban azoké. Hiszen ők döntenek arról, hogyan él a határokon belül egy nemzetiség! Ha jól és helyesen viszonyulnak hozzá, nemcsak a nemzetiséghez, hanem a nemzethez való őszinte és igazi barátságukat, közeledési szándékukat is bizonyítják. Nem hiszem, hogy ott, ahol a nemzetiségnek nem adják meg az „uralkodó“ nemzettel egyenlően mindazt, ami alkotmányosan jár neki, az irodalom kölcsönös megismerésére alapuló gesztus és politika valamilyen eredménnyel is járhat.

Nem jut eszembe annak a filozófusnak a neve, akitől egyszer megkérdezték:

— Mondja, uram, mivel magyarázza, hogy Svájcban, ebben a kis európai államban olyan nagyszerűen és példásan élnek egymás mellett németek, franciák, olaszok es retorománok?

A filozófus könnyűnek találta a kérdést, s azonnal válaszolt:

— Azon a nézeten vagyunk, hogy egy nemzetiségnek inkább többet kell adni, mintsem kevesebbet annál, ami jár neki!

Nos, egy kicsit furcsa és elgondolkoztató, hogy a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldásában példaképpé a polgári berendezkedésű Svájc vált az egész világ számára. Náluk nem az elmélet, hanem a gyakorlat a fontos. S ha közelebbről is megnézzük ezt a kis országot, 5,1 millió lakosának a nemzetiségi megoszlását, akkor az alábbi százalékarányt kapjuk: 69 százalék német, 21 százalék francia, 8 százalék olasz, 1 százalék retoromán. S igaz, hogy Genf a nemzetközi politikai élet kedvelt találkozóhelye ezt sokan tudják is róla, azt azonban már kevesebben, hogy francia nyelvű egyeteméért is felkeresik. Persze, távolról sem Genf, hanem a „belső fekvésű Lausanne testesíti meg a svájci franciaságot“. Nos, ennek a festői fekvésű városnak is van francia nyelvű egyeteme, sőt Neuchatelnek is. Ezek az egyetemek bármelyik francia- országi egyetem színvonalával vetekednek, tehát a svájci francia gyerek azért, mert történelmi okokból nem a nemzethez, hanem a nemzetiséghez tartozik, semmiben nem érzi magát kevsebbnek óhazai honfitársainál, hátrányosabb helyzetbe sem kerül azoknál! S ez így van rendjén, de menjünk tovább...

Nem is olyan távoli szomszédunk Finnország. Nos, a suomik földjén régóta két nemzetiség él. Finnek és svédek. Finnország lakosainak a száma 4,4 millió, s ennek csupán 9 százaléka svéd. És most ne beszéljünk arról, hogy a városok neve, Helsinkit is beleértve, kétnyelvű, hogy a feliratok és leiratok magában a fővárosban is kétnyel- vűek, hogy az országban svéd egyetemek működnek, hogy Finnországban nem lehet egyetemi tanár az — akár finn, akár svéd az illető —, aki a másik nép nyelvét tökéletesen nem ismeri, s abból vizsgát nem tesz, és olyan természetes, mint a nappal, vagy mint az éjszaka, hogy a finnországi svéd gyerek a finn főiskolán is anyanyelvén teszi le a vizsgát. Ne erről beszéljünk most, a százalékarányt vizsgáljuk és hasonlítsunk. Finnország 4,4 millió lakosának 9 százaléka svéd. Szlovákiában 3 838 000 szlovák és 537 000 magyar él (legutóbbi népszámlálási adat), tehát a lakosság 13,9 százaléka. S nekünk főiskolánk nincs — Nyitrát kivéve —, és középiskolák dolgában sem állunk jól.

Pedig jól megalapozott alap- és középfokú iskolák nélkül nem lehet a csehszlovákiai magyar irodalom vagy nemzetiség szerepéről és küldetéséről komolyan beszélni. Ezért tetszett nekem a Prágában élő Rákos Péter hozzászólása (Irodalmi Szemle 1965. 9. szám 814. oldal), mert ahogy cikkéből kivettem, szerinte is az iskola padjaiban győzedelmeskedik vagy bukik el minden hasznos elképzelés. Évek óta beszélünk európai, középeurópai színvonalú irodalom szükségéről, hídszerepről és egyébről, de mindezek előfeltételéről, a minden tekintetben korszerű és színvonalas magyar iskolák megteremtéséről hallgatunk. Holott ez a lényeges, a döntő! Ezt érzi Rákos Péter is, amikor azt írja:

. a legeszményibb feltételek között fejlődő legizmosabb tehetségekből sem születik elsőrendű irodalom, ha nincsen éltető talajuk: műveikre éhes, azokat értő és visszhangzó közösség. Ezért van — egyebek között — egészen rendkívüli fontossága