Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - ANKÉT - Mács József: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire

viszonyaink között a jó magyar iskolának, ahol jó szakképzettségű, avatott pedagógusok oktatják nemcsak a magyar nyelvet és irodalmat, hanem a szlovákot, az oroszt, a franciát, a matematikát, a fizikát is, mert noha a jelen ankét elsősorban az irodalom kérdéseit feszegeti, azt hiszem, senki előtt sem kétséges, hogy a legtágabb értelemben, vett kulturális miliőről van itt szó voltaképpen, mindarról, amivel egy közösség irodalma áll vagy bukik.“

Persze, Rákos Péter nem véletlenül helyezi a nyelvi tantárgyak mellé a matematikát és a fizikát. Tisztában van vele, hogy a jövőben ez a terület egyre több témát ad a* írónak, sőt ez a terület egyre több írót is ad az irodalomnak. De honnan kapja az új vért, az utánpótlást a csehszlovákiai magyar irodalom? Szakközépiskolák dolgában sem áll jól a szénánk. A kilencéves alapiskolát végzett gyermeknek mind a mai napig gond az elhelyezkedése, ha anyanyelvén szeretne szakérettségihez jutni. Nézzük csak ezt a problémát a számok tükrében! A szlovák kilencéves alapiskola kilencedik osztályát befejező tanulók 22 százaléka tanul szakiskolában tovább, a magyar iskolák tanulóinak pedig csak 6,8 százaléka. Ez annyit jelent, hogy legalább háromszor annyi szakiskolára lenne szükségünk, mint amennyivel rendelkezünk.

1964-ben a magyar kilencéves alapiskola kilencedik osztályát 5549 tanuló végezte el, s ugyanebben az esztendőben a magyar középiskolákba 2217 tanulót vettek fel. A végzett tanulók 39 százalékát. A szlovák kilencéves alapiskolában 53 534-en végeztek, s közülük 28 084 tanulót vettek fel továbbtanulásra, a végzett tanulók 52 százalékát. Nem kell a matematikában különösebben jártasnak lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk:

13 százalék a hátrányunk, a lemaradásunk. Sajnálatos következménye pedig, hogy 610 magyar fiatal nem jut középiskolához. 16—20 további első osztály megnyitása oldaná meg a nemzetiségi politikával összeegyeztethetetlen helyzetet, s miért nem nyitják meg? A marxista nemzetiségi politika minden nemzet és nemzetiség fiainak továbbtanulásához ugyanazokat a feltételeket és lehetőségeket teremti meg, s miért vagyunk mi ez alól kivétel?

Ugorjunk vissza három évet! Az 1963-as esztendőben Szlovákia ipari iskoláiban 66$ osztályt tartottak nyilván, köztük 26 magyar osztályt, de ha a szlovák és a magyar lakosság százalékarányából indulunk ki, a 13,9 százalékból, akkor 26 helyett 97 osztálynak kellett volna működnie. A közgazdasági iskolákkal is hasonló a helyzet. 1963- ban egész Szlovákiában 189 osztály szerepelt, köztük 8 magyar osztály, a lakosság százalékaránya szerint viszont 25 magyar osztálynak kellett volna magyar fiatalokat nevelnie. Szlovákia 257 egészségügyi iskolai osztálya közül is csak 4 a magyar (Rozsnyón), holott százalékarány szerint 35-nek kellene lennie. Nos, ha ilyen konkrét és kézzelfogható tények alapján láttunk hozzá híd- és egyéb szerepünk felméréséhez, akkor egy kicsit megkeseredik a szánk, és az ankét kérdéseit szeretnénk megtoldani még néhánnyal:

— Mit akarunk tulajdonképpen? Hidat építeni, híddá válni két nép kultúrájának a határmezsgyéjén? De mit közvetítsünk, és milyen színvonalon közvetítsünk?

Azt hiszem, nemzetiségek közvetítő és hídszerepéről csak abban az esetben lehet beszélni, ha műveltségük, széles látókörük megalapozásához semmiben sem szenvednek hiányt, nem kerülnek hátrányos helyzetbe az élet semmilyen területén! Mert a hídépítés végeredményben holnapépítés, ezt pedig az utánunk következő nemzedékek végzik el, és úgy, amilyen színvonalon felkészítik őket erre a feladatra. A nemzetiségi területen élő gyermeknek helyzetéből adódóan műveltebbnek, sokoldalúbbnak kellene lennie. De nem így van, s mi ennek az oka? Ezen kellene rágódnunk és nem is keveset, hiszen egyetlen főiskolánk és középiskoláink leendő értelmiségünk műhelyei.

És még valamit! S megint nem az ankét ellen, mert jó és hasznos dolognak tartom, csak éppen nem időszerűnek. Az íróról, szerepéről és megbecsüléséről szeretnék még mondani egyet és mást. Cseh, szlovák, magyar, ukrán és lengyel írók alkotják a Csehszlovák írószövetséget. Ezt elismerik mindenhol, Prágában és Pozsonyban. Mi, nemzetiségi írók is rendszeresen látogatjuk az írószövetség kongresszusait és konferenciáit. Sajnos, mégsem érezhetjük magunkat a cseh és a szlovák íróval egyenjogúnak. Megkülönböztetőnek és megalázónak tartjuk ugyanis könyveink példányszámának a meghatározását. Eszerint a cseh író könyvének normálpéldánya 5000, a szlovák íróé 3000, s a magyar íróé egészen érthetetlenül megint 5000!