Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - ANKÉT - Mács József: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire
ankét 1 . Mi On szerint a nemzetiségi irodalmak (kultúrák) szerepe és küldetése az egyetemes magyar irodalomban s abban az irodalomban, amelynek — helyzetéből következően — részese, pl. a csehszlovákiai magyar irodalomnak a cseh és szlovák irodalomban? 2. Milyenek Ön szerint a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségei a szocialista irodalmak progresszív áramlatához, illetve Európa irodalmához? 3. Milyenek a szocialista irodalmak együttélésének 20 éves tapasztalatai s a nemzetiségi irodalmak Híd-programjának eredményei ebben az együttélésben? 4. Milyen tartalmi (etikai) és formai (műfaji) determináció következik a nemzetiségi létből? 5. Hogyan tükröződik mindez (amennyiben azokat ismeri) a nemzetiségi irodalmakban (a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában)? válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire Mács József: Az Irodalmi Szemle ankétja érdekes és izgalmas. Már csak azért is, mert a nemzetiségi irodalmak szerepét és küldetését akarja közelebbről megvizsgálni a Kárpátmedencében, Közép-Európában. Nagyon aktuális téma. Tavaly ősszel sok országot bejártam, s minél messzebb kerültem szűkebb hazám határaitól, annál inkább úgy láttam, ahogy Szalatnai már kifejtette az Irodalmi Szemle kérdéseire adott válaszaiban: „Magyar irodalom csak egy van: a magyar nyelvterület irodalma“. (Más kérdés, hogy ez az egynyelvű irodalom milyen új és eddig ismeretlen témákat dolgoz bele az egyetemes magyar kultúrába.) S ha történetesen Egyiptomban vagy Libanonban érdeklődtem volna valakitől irodalmunkról, az a mai, tehát az élő magyarországi irodalomból, vagy a múltbéliből hozott volna fel példákat. És ha véletlenül Tamási Áron nevét említi, bizonyára nem azért teszi, mert a kitűnő író erdélyi származású s a székely ember nagyszerű ismerője és ábrázolója, hanem azért, mert a magyar irodalom átlagszínvonalát jóval meghaladó képességgel ír és alkot. Élvonalba tartozó író! Addig leszünk tehát kicsinyesek és provinciálisak, míg „külön irodalomként akarjuk“ magunkat elfogadtatni Budapesttel, Prágával és az egész világgal. Aki csak egy kicsit is ismeri az egyetemes magyar irodalom történetét, az tudja, hogy a fent említett Tamási Áronnak nem kellett verekednie a magyarországi elismerésért. Mikor Ábelével elkészült, a budapesti kritikusnak beszélnie kellett művéről. S ki ne olvasta volna A minőség forradalmát s abban Németh László lelkes sorait a nagyszerű regényből? Ábellel felfedezték és az élvonalbeli írók jegyzékébe vették Tamásit! Rengeteg ilyen példát hozhatnék fel. Ramuz, a svájci francia író sem könyörgött a Szajna-parti fővárosnak elismerésért. Megírta az „Üldözött vad“-at, s műve előtt kénytelen volt fejet hajtani Párizs, s utána egész Európa... Mindebből világosan és félreérthetetlenül következik, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Előbb a valóban komoly művek, a szlovákiai magyar társadalmat tükröző regények lássanak napvilágot, s csak ezek megjelenése után beszéljünk szerepről és küldetésről a cseh, a szlovák és a magyar irodalomban. S ne vitatkozzunk azon, vajon a prágai vagy a budapesti siker jelentene-e számunkra eredményt. Akármilyen furcsán is hangzik, irodalmunk csak Budapesten keresztül törhet be Közép-Európába és a világba. Regényeink és versesköteteink Budapesten keresztül juthatnak el leghamarabb Prágába is. Térjünk vissza azonban Szalatnaihoz! Sajnos, a szlovákiai valóságot és viszonyokat kitűnően ismerő publicista is általános tudnivalókat ír meg, mint tapasztalt és okos pedagógus tanít és nevel: hogyan nézzük a két szomszédos nép múltját, jelenét és jövőjét, közeledést stb. Ahelyett, hogy konkrétan és a tőle megszokott szigorúsággal és elfogulatlansággal közeledett volna néhány vonzó és vitára is okot adó problémához. Nem mondom, az is érdekes, mennyi cseh és szlovák müvet fordítottunk magyarra — s te jó isten, mennyi selejtet, erről is kellene már beszélni! — s ők mennyi magyar művet csehre vagy szlovákra. Az is izgató, hogy a két főváros lapjaiban milyen port kavartak a lefordított művek körül.
