Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló
Egyetlen kétes ígéret — egyetlen hamis reménysugár — volt a szlovákok jutalma az ellenforradalommal kötött szövetségért s a neki nyújtott segítségért, az is csak abban a pillanatban, mikor a császári és királyi udvar és kormánya arra készülődtek, hogy a birodalom összes népeinek nyakába vessék az abszolutista igát, tehát az oktrojált alkotmány előkészítésének idején. Akkor villant fel a hiú remény „Szlovákia függetlenségét illetően", a többi nép teljes reménytelenségének idején. Štúr 1849. március 29-én Bécsben keltezett levelében J. V. Fričnek szemére hányja a magyarokkal rokonszenvező hangulat növekedését Csehországban (lásd a jegyzetet): „Jó forrásból származó értesüléseim alapján hírül adhatom Neked, hogy rövid időn belül egész Szlovákiában minden hivatalban minden magasabb és alacsonyabb fokú iskolában bevezetik anyanyelvűnk használatát, és Szlovákia teljes függetlenséget nyer, ha az egész nemzet úgy kívánja. Mi pedig ezt akarjuk, s azt hiszem, végbe is visszük“. Rezerváltabban s egyben reálisabban ír ugyanerről Daniel J. Boriknak, alig egy hónappal későbben (1849. IV. 12-én): „Bizonyára tudjátok már, mire vittük Olmützben. Bécsben minden miniszter bizonyosra ígérte: anyanyelmegjegyzi, hogy a cikket „kedvtelnül elvetettük“. „Ha önök ilyen úton járni megtanulnak, akkor alighogy belefogtunk valamibe be is fejezzük.“ Mikor Prágában az oktrojált alkotmány kihirdetése után (1849. III. 4.) nyilvánvalóvá vált az abszolutizmus jelentkezése, s növekedett a rokon- szenv a magyarok Habsburg-ellenes harcával szemben, Štúr Így ír J. V. Fričnek (az 1849. III. 29-én keltezett levélben): „Az a ti Prágátok mostanában sok gondot akoz nekünk. Félünk, hogy egynémelyek valami oktalanságot követnek el, s ez egyformán kárunkra lesz, és kiszámíthatatlan szerencsétlenséget vonhat maga után. Az a lárma, mely mintha arról tanúskodnék, hogy megbékültünk a magyarokkal, s azok a demonstrációk, mint Kossuth éltetése, Jellasics arcképeinek elégetése — mindez semmi jót nem jósol“. Húrban Visszaemlékezéseinél világosabban nyilatkozott a magyarokkal kötendő esetleges szövetségről A Nemzeti Tanács egy másik tagja, Zách, mikor egy alkalommal azt kérdezi tőle, van-e tudomása (1849 februárjában) Kossuth legújabb proklamációjáról, melyben „teljes egyenjogúságot biztosít a szlovák nemzetnek. Mert az egész haza számára örvendetes esemény lenne, ha nemzeteink megbékélnének“. „Trop tárd, trop tárd (túlságosan késő) — felelt akkor Zách — ha ezt Kossuth még Pesten tette volna meg, annak értelme lett volna; de most szökés közben, Szegeden állomásozva, annyi ártatlan szlovákon elkövetett justizmord után, az eddigi harcokban bekövetkezett vérontás után szavának nincs semmi értéke.“ vünket bevezetik minden hivatalban és minden szlovákiai iskolában. Stadion22 hozzátette azt is, hogyha az egész nemzet az elszakadás mellett foglal állást, akkor az is megtörténik. Csakhogy ez ellen megint más miniszterek szóltak, s aligha lesz belőle valami, bár én* Hodžával és Kollárral, aki a kormány bizalmasaként van jelen, ezen dolgozunk. Egyébként a konzervatívok az előbbenieket is vissza akarják csinálni, támadnak bennünket a kormány előtt és az újságokban". Húrban, anélkül, hogy egyáltalán említené- ezt a „sikert“, évek múlva így festette le azt a nyomasztó légkört, amelyben a szlovák küldöttségnek inkasszálni kellett a császári kormány ígéreteit: „Szomorú időszak következett be az akkor még egységes osztrák birodalomra. A magyarok nyílt forradalomban, a szerb ellenforradalom elakadt, mert elárasztotta a nyomorult Rukavin s a bécsi államférfiak esztelensége; a horvátok és az egész határvidék a bánhoz kiált, hogy segítsen; a románok fölbőszültek és elégedetlenek; sőt a csehek nyíltan rokonszenveznek a magyarokkal. Havlíček „Nemzeti Üjságja“ április 6-án (Rittberg cikke) Kossuthot nagy férfiúnak kiáltja ki, a magyarokat nemes és lova- gias, szabad gondolkodású népnek. Az új szellem és közvélemény gyökeret vert Prágában, és annyira haladt, hogy rengeteg sört isznak Kossuth dicsőségére, s a magyar államférfiak kirakatba tett arcképei előtt bámészkodó, hangos tömegek állnak. A szlovákokat reakcio- nárusok gyanánt kerülik. Egyszóval egész: Bábel-tomya ágaskodik az ember lelki szeme előtt, ha ezeket a tüneteket mind számba veszi“. A tragikus dráma utolsó felvonásának vége is elközelgett; tragikus volt, mivel minden szereplőjének méltatlan, deformált és természetellenes szerep jutott: a magyaroknak ugyan forradalmi szerep, de a nem magyar nemzetekhez való viszonyukban az ellenforradalmat ösztönző, sőt kihívó szerep; a nem magyar nemzeteknek — s köztük a szlovákoknak is — ellenforradalmi szerep, legalábbis Bécshez fűződő viszonyukat tekintve, ellen- forradalmi szerep volt, amelyen belül mégis megjátszották nemzeti forradalmuk szerepét is, ha nem is valóságosan, legalább annak látszatát. Csak Bécs szerepe volt ebben a drámában egészen természetes. S magától értetődően Puriskievics intervenciója is az volt. Csak ezek a „színészek“ nem gondoltak arra, s nem is színlelték, hogy más szerepet kellene játszaniuk, mint amilyet maguk választottak, s közben az ördög se bánta, mi lesz a szlávok 22 A belügyminiszter.
