Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

ság központját, ahonnan a müveit, szabad, egyenjogú szláv törzsek vonzóereje kihatna a külföldi, talán nemzeti létük számára kevésbé kedvező körülmények között élő szlá- vokra. A szabad szlovák nemzet és a ruszinok által az egyenjogú Ausztria kihatna a külföldi oroszokra, a művelt és szabad lengyelek által a poroszországi és oroszországi lengyelekre, a felvilágosult, szabad és egyenjogú szlovének, horvátok, szerbek és dalmátok által nagyon, de nagyon intenzív vonzóerővel hatna az olaszországi és törökországi szlávokra! S mit mondjunk a csehekről? Ezek által Ausztria rokonszenves nyomást gyakorolhatna a németországi szlávokra, akik szét vannak szórva egész Germácia területén“.11 „Ausztriáról álmodoztunk — írja a szláv kongresszus résztvevőinek mentségére és saját maga megkönnyebbülésére J. M. Húrban —, Ausztriáról álmodoztunk Palacky értelmezése szerint: „ha nem lenne, létre kellene hoznunk“, azaz az egyenjogú Ausztriát, mely Ferdinánd császár és király ígérete szerint minden népének és törzsének nyelvi és „nemzetiségi“ tekintetben egyforma jogokat oszt“. Persze, „álmok, csak álmok voltak ezek“ — mondja Húrban, csakhogy Ausztria nem értette meg őket, az álmodozókat szétkergette, Win- dischgrätz még Schönbrunnban „tudni sem akart a szlovákokkal kötendő szövetségről, és képviselőiket (Štúrt és Hurbant) ha ott kapja őket Prágában, felakasztatta volna“.12 \z ellenforradalom egyáltalán nagyon olcsón jutott hozzá a szláv nemzetek segítségéhez. Sőt le kellett küzdenie saját gőgös undorát és kedvtelenségét, hogy elfogadhassa e váratlan szövetségeseket. Nem szólok itt Jellasicsról és a horvát mágnásokról, akik természetesen sokkal közelebb álltak hozzá, és bizalmára méltónak találta őket, csakhogy képviselői és — mondjuk — a szlovákok képviselői között osztálykülönbség állt fenn. Win- dischgrätz saját szavai szerint csak a bárónál magasabb rangúakat tartotta embereknek, s azokkal, akik a bárónál alacsonyabb rangúak voltak, megvetően és bizalmatlanul bánt. Win- dischgrätz termeinek ajtaját a szlovák delegáció előtt báró Jellasics intervenciója nyitotta meg, aki a küldötteknek nevetve megmagyarázta: A hercegnek különös véleménye volt önökről. Az ördög tudja, ki sugdosott a fülébe. Állítólag kommunisták, republikánusok, s a dinasztia romlására törnek stb.“ Természetesen Windischgrätznek senki semmit se súgott a fülébe. A herceg osztályai J. M. Hunban, Ľ. Štúr, Visszaemlékezések, 619. old.

12 Ugyanott, 676. old.

ösztöne súgta neki az ehhez hasonló gyanúsításokat, s végeredményben a józan meggondolás is, hogy érdekeivel nem szövetkezhet ilyen és ilyen emberek érdeke, hiszen az a érdekei homlokegyenest ellenkeznek emeze- kével. Marx és a marxisták ezeket az egyszerű igazságokat csak kimondták és kipellengérezték, felháborodva felhívták rájuk a figyelmet, de nem eszelték ki őket.

Nemcsak ennél az egy alkalomnál, de az egész felkelés idején és utána is még inkább üldözte a felkelés szlovák résztvevőit a megalázó rágalom és gyanúsítás, hogy „kommunisták“. Az öntudatos szlovák nép „kommunizmusáról“ a „haraburdákok“ is beszéltek; Húrban így nevezte a felkelő magyarokat, főképpen a mágnásokat, természetesen Win- dischgrätz hercegi törzskarát és a királyi biztosokat is, az utóbbiakból a győztes Win- dischgrätz ugyanis hirtelenében „talán többet küldött a szlovák vármegyékbe“, amelyeket az osztrák hadsereg és a szlovák önkéntesek közös erőfeszítése révén sikerült felszabadítani, mint amennyi „stratégiai hadparancsot küldött a hadsereghez“. 1849. március végén Štúr Hurbannal együtt „bonyolult és konfú- zus“ helyzetbe került a Schwarzenberg hercegnél tartott tanácskozások során, s a herceg azokra az ellenvetésekre, hogy „a háború rossz vezetéséért“ Windischgrätz és hadbiztosai a felelősek, azt felelte, hogy a hadbiztosok jelentéseikben felpanaszolják „a szlovák nép kommunizmusát“. Húrban jelentkezett szólásra: „Igen, bennünket a kormány előtt kommunizmussal vádolnak, csakhogy mi a birtokos nép képviselői vagyunk, és nem a proletáriátusé, mely ma nem tudja, holnap mit eszik, a mi népünknek lakóháza, udvara, földje van, ő visel minden állami és egyéb terheket, nem fut világgá, s ilyen népet a kommunizmus soha nem csábított és el se csábít“.13

Húrban állításai bizonyára pontosak és tárgyilagosak voltak, de kevésbé meggyőzőek. Végeredményben a magyar mágnások és a mentalitásukkal megfertőzött „haraburdákok“14, maga Windischgrätz és kiválasztottjai sem valami pontos szociológiai, világnézeti és

13 Ugyanott, 674. old.

14 Štúr maga is panaszkodik a Daniel Jar. Boriknak írt, 1849. április 12-én Bécs-ből keltezett levelében: „A konzervatív magyar párt Budán körülfogta Windisohgrätzet, s itt Becsben is valóságos klubjai vannak, éjjel-nappal tevékenykedik, hogy megmentse Magyarországot, a maga tetszése szerint rendezze be, és bennünket megint eltemessen. Azért rágalmazott meg bennünket, s dema- gókokká kiáltott ki mindnyájunkat“.