Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - Fábián Zoltán: A csupasz homokon

— Húsz óra harmincnégy perc, tíz másodperc.

A férfi fellökte magát:

— Gyerünk! — Abban a pillanatban vissza is zuhant. — Jaj!

— Hová akarsz menni? Hová? — Föléje hajolt.

— Vissza.

A férfi hasmánt fordult, s nyöszörögve négykézlábra tápászkodott; még egyszer mondta:

— Vissza.

— Megőrültél?!

— Sietni kell. — Szédelegve térdre állt, és segélykérőn nyújtogatta a karját.

— Gyere, gyere — karolta át az asszony.

— Vissza kell menni.

Az asszony megszegült:

— Nem megyek vissza. — Magához szorította a férfit.

— Muszáj.

— Nem megyek.

— Akkor hagyj! — Próbált kibontakozni az ölelésből.

— Ki vagy te: Isten?

— Bár az lennék.

— Megszállott vagy. Tébolyodott.

A férfi szelíden ránézett:

— Ne veszekedjünk most. Hagyjuk a vitát. — Az asszony vállába kapaszkodott: — Inkább segíts!

— Nem segítek. Nem segítelek meghalni.

— Ki akar itt meghalni?

— Te.

— Bolondokat beszélsz.

— Tudom, mit beszélek. — Lehúzta a férfit maga mellé a homokba. — Borzalmasat álmodtam az éjjel.

A férfi mosolyogni szeretett volna.

— Mit álmodtál? — kérdezte, s aléltan himbálta a fejét.

— Valahol — kezdte mesélni az asszony —, mintha Pesten lett volna, de aztán mégsem Pesten volt, egy nagy, magas ház ablakában álltam. Fenn az emeleten, s néztem le az utcára. Odalenn, messziről csattogott a kövezet, zengett. Éjszaka volt, sűrű sötétség; nem láttam, mi az. Pár pillanat múlva már közvetlenül alattam dübörgött, de akkor sem ismertem fel. Valami hatalmas, fekete alkotmány volt, olyan, mint egy nagy hajó, de mégsem az. Akkor már lentről láttam, az utcáról. A bakján nem ült senki, csak egy le-lecsapó, suhogó ostor látszott. Robogott a fekete, behemót jármű, zengett a kövezet, és mintha engem is húzott volna maga után, úsztam a levegőben.

— Gazdátlanul maradt a kocsi — mondta a férfi.

Az asszony megborzongott az emlékezéstől:

— Iszonyú volt, nem bírtam volna felébredni.

A férfi felállt. Imbolyogva ide-oda döccent az omlós homokban, s két tenyerével a kötést szorította a fején.

— Gyerünk! — mondta.

Az asszony eléje térdelt, átölelte a lábát:

— Miért éppen te?! Miért éppen neked kell ezt csinálnod? Te megtetted a magad kötelességét, ez már nem a te dolgod.

— Nem az én dolgom?

— Meg akartak ölni.

— Mert még nem tudják: mit is akarjanak.

— Nem, nem — rázogatta a fejét eszelősen az asszony. — Nem akarom, én ezt nem akarom.

A férfi lehajolt, tenyere közé vette az asszony arcát, ujjaival beletúrt zilált hajába:

Értsd meg végre, nem lehet, hogy csak itt, éppen itt, a Tiszahátnak ebben a zugában ne lehessen szót érteni az emberekkel. Képtelenség.