Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

Kossuth elragadtatta magát a Magyarországot illető történelmi kérdésekben a kizárólagosan magyar törekvések jegyében, úgy, hogy játékos képzeletében, mely némely politikai különc iskolájában gyúlt fel, Magyarország állami intézményeiben nem látott mást, csak merev magyarságot“. Valóban nagyon váratlanul és meglepően hangzik Húrban művében, mely egyébként tele van szubjektivitással, magyar- ellenes és Habsburg-párti elfogultsággal, ez az objektív párhuzam a két nemzet két vezér- egyénisége között, akik a tragikus körülményekből kifolyóan szembekerültek egymással:

,

.......ha Kossuth feje magasan felágaskodott

a viharban, a villámokkal terhes nyugati égbe, különösen a franciaországi megrázkódtatások idején, midőn Lajos Fülöp trónja már valóságosan füstölgött. Štúr annál mélyebbre merült a hazai szükségletek vizeiben, az adózó nép helyzetét vizsgálva, s ugyanazt sürgette, érdemben, de minél előbb, és minél kedvezőbben a nép számára, a jobbágyterhek alóli felszabadítást. Ö, milyen közel kerültek egymáshoz itt.. .“9

Mindkettőt, bár különböző forrásból táplálkozó, mégis ugyanaz az antifeudális lelkesedés inspirálta. Vajon ez a megállapítás nem vonatkozik-e mind az egyik, mind a másik (a harmadik, negyedik és a többi) általuk képviselt nemzet potencionális lehetőségeire? S

ben, amelyet a történelem is tudomásul vett, egy másik szerző Kossuthról mondott jellemző szavait juttatja eszünkbe, Marx Károly Vogt úrról írt müvének XII. fejezetében olvashatjuk őket: ,,A népi képzelőerőnek az a képessége, hogy mítoszokat teremtsen, ősidők óta óriások kitalálásában nyilvánult meg. A legszemlbeszökőbb példa erre Simon Bolivár. Ami Kossuthot illeti, pl. úgy ünnepük őt, mint azt a férfiút, aki Magyarországon megdöntötte a feudalizmust. Annak ellenére nincs semmi része három nagy intézkedésben — az általános teherviselésben, a jobbágyok feudális terheinek megszüntetésében, és az egyházi tized megváltás nélküli eltörlésében. Az általános teherviselésre (a nemesség azelőtt mentesült alóla) vonatkozó javaslatot Szemere nyújtotta be; a kötelező robot stb. eltörlését Bónis, Szabolcs megye küldötte javasolta, az egyházi tizedről pedig maga az egyház mondott le Jékelfalusi kanonok és képviselő által“. — Rámutatunk Marxnak ezekre a Kossuth személyisége ellen emelt kritikai fenntartásaira, hiszen nem ezek az egyedüliek. Marx irataiból veszem őket, hogy nyilvánvalóvá tegyem, lelkesedett érte a forradalom döntő szakaszaiban, sőt — fölteszem —, hibáit akkoriban el is hallgatta, hogy kritikájával ne gyengítse a forradalom menetét. Ám kíméletlenül kemény is volt Kossuth irányában, pl. abban az időben, miikor Bonaparte Lajos segítségére spekulált.

3 J. M. Húrban, Ľudovít Štúr, Visszaemlékezések, 538. és 542. old.

mégis szembekerültek egymással, ahelyett, hogy összefogtak volna a közös érdekekért vívott közös harcban.

Am bármilyen „közel is álltak egymáshoz itt“ a lényeges, abban az időben legfontosabb történelmi kérdésben, útjaik elváltak egy másik, látszólag kevésbé fontos, mégpedig a nemzetiségi kérdésben, mert a történelmi színtérre lépő, fejlődésnek indult polgárság ezt fontosabbnak ítélte, s nem is értelmezhette, nem is érthette másképp, éppen ezért tragikus gátlássá növekedett, mely végül a forradalom és az ellenforradalom karjaiba csábított és kergetett nemzetek reményeinek sírja lett. A magyarok a függetlenség és nemzeti szabadság értelmét Magyarország elmagyarosítá- sában látták.10 A szlovákok Magyarország és Ausztria többi szláv nemzeteivel együtt más koncepciókban, többnyire az ausztroszláviz- musban. A szláv Ausztriában. „A prágai szláv kongresszuson részt vevő lojális szlávok — mondja J. M. Húrban — Ausztriát jóhiszeműen úgy képzelték el, mint a kiművelt szláv1° A magyarosítok a protestantizmus, sőt a haladás számára is vonzó, s azt mondhatnánk, „nemzetek feletti“, általános emberi és kuturális értelmet tulajdonítottak szándékainak, kitetszik ez abból a levélből, amelyet az evangélikus egyház akkori főfelügyelője, gróf Zay Károly írt Stúrnak 1840. október 30-án Bučanyból, s amelyben le akarja beszélni őt a szlovák nyelv tanításáról a pozsonyi líceumban. „Az ön kötelessége az, hogy a hit, a haza — a magyarság érdekében fáradozzék, s szép tehetségét ne pazarolja nyelvészeti tanulmányokra, hogy abban elmélyedve másokkal egyetemben, bár bona fide, ne kancsuka csattogására ébredjen. Ha még fennállna a hatalmas és független Lengyelország, telkintettel lehetnénk a szláv nyelv terjesztésére, vagy pedig, ahogy mostanában szokás nevezni, annak kultúrájára, de mikor az európai műveltség és a szabadság ez előretolt bástyája elesett, s a vallási, nyelvi és alkotmányos határok összezúzva itt állnak, mint a szép múlt sírköve, de ugyanakkor, mint figyelmeztető jel, és óvás a jövő számára, s rákerült a sor Magyarországra, hogy megértse ezt a világtörténelmi pillanatot és foglalja el Lengyelország helyét, ebben a független magyar elem, a német kultúra, és földrajzi helyzete is segítségére van. Hogy ezt a nagy küldetést teljesíthesse, óvakodnunk kell minden, még a legtávolabbi érintkezéstől is azzal az erős és ellenséges elemmel, s öntudatlan hordozóit, a magyarországi szlávokat meg kell magyarosítani: ha ezt elmulasztjuk, XIV. Lajos cár csakhamar elkiálthatja, bár nem azt, hogy „nincsenek többé a Pireneusok“, hanem azt, hogy „nincsenek többé a Kárpátok“, aztán már semmi más nem marad hátra, istenhozzádot mondhatunk a kultúrának, szabadságnak és a protestantizmusnak.

— Aki ezt nem érti, nem is akarja megérteni.“ Stb.