Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

forradalom is ilyen tényező volt, de nem sorolhatók ide a szláv nemzetek fenntartásai, s egyáltalán nem tekinthető annak ellenállásuk, sőt fegyveres ellenállásuk, amelyet ezek az ébredő nemzetek kifejtettek ellene. Lehetséges, hogy e kritikusok koncepciója további szigorú fenntartásokat vált ki. Lehetséges, a kritikusok kifogásolják majd, hogy könnyűszerrel elutasította a már akkoriban Bakunyin által propagált gondolatot, mely az ausztriai szláv népek önállóságát és függetlenségét követelte, s amit maga Engels is elutasított, mert nem akart foglalkozni „Európa legellenforradalmibb népeinek nevében“ hangoztatott „szentimentális frázisokkal a testvériségről". Am történjék, ami történik a marxista kritikusokkal és az őket bírálókkal, a valóság csak valóság marad, az pedig olyan, ahogy Štúr megállapította, hogy amit a szláv népek Ausztria keretében a császári ház oldalán elértek, elérték volna a forradalom oldalán is, ha annak élén Kossuth Lajosnál konokabb magyarosító állt volna is. Sőt feltehető, hogy kedvezőbb eredményeket értünk volna el. Mert ha a forradalmat — tehát a magyar forradalmat is — nem egy elejétől végéig változatlan, sztatikus adottságként fogjuk fel, de mint folyton változó, folyvást megújhodó és önmagát tagadó folyamatot, föltehetjük, hogy a szláv nemzetek részvétele, s főleg a szlovákoké, akiknek nem voltak semmiféle gátlásaik a nemességet és az arisztokráciát illetően, mert ez már nem volt szlovák, s a szlovák elem már nem tekintette a magáénak, hatalmasan felerősíthette volna a forradalom radikális áramlatait, s az új körülmények folytán, ki tudja, milyen eredményeket érhetett volna el.

Ne beszéljünk azonban arról, mi történt volna, ha ... Az ehhez hasonló okoskodások meddő és történelmietlen okoskodások. Mégis még egy „ha“ toliamra kívánkozik. Ha a nacionalizmusok felvonulása, különösen Drang und Sturm-juk korszakában, amelyet a nemzetek ébredésük és nagy történelmi tetteik korszakának szoktak nevezni, egyáltalán alárendelhető lett volna puszta ésszerű okoknak, az okok és következmények tárgyilagos és pontos megfontolásának. Ha az érzelmek: a büszkeség és a gőg, a szeretet és a szenvedély, az elfogultság és a gyűlölet, az egzaltáltság és a fanatizmus nem foglalt volna el fontosabb helyet az ébredő nemzetek tudatában, sőt tudatalatti rétegeiben, s helyette inkább a tények ismerete, és azok hűvös, reális, racionális mérlegelése érvényesült volna. Ügy, ahogy Engels a magyar forradalom tényének rendelt alá minden más körülményt, azoknak a céloknak érdékében, amelyeket elérhetett

volna (beleértve Ausztria és Magyarország kis népei, főleg a szláv nemzetek vágyait és törekvéseit), csakhogy ezek is éltek a „kedvező alkalommal“, és törekvéseiket elvakulva, tekintet nélkül arra, hogy tetteikkel az ellen- forradalmat szolgálják-e, vagy sem, mindenáron érvényesíteni akarták. Nem gondoltak arra, hogy „a társadalmi hatóerők éppen úgy működnek, mint a természeti erők: vakon, erőszakosan, persze ha nem ismerjük őket, és nem számolunk velük“.7 Végül is az egykorú marxista kritika tévedései is abból erednek, hogy a türelmetlen lelkesedést az ész szigorú mércéivel és racionalista meggondolásokkal mérte fel.

A magyarok és a szlovákok, Kossuth és Štúr törekvései között nem álltak valami „időtlen“ vagy „Isten emelte“ gátak. J. M. Húrban, akire aligha lehet ráfogni, hogy elnéző lett volna a magyarokkal, s különösen Kossuthtal szemben, Így sóhajtott fel Kossuth életrajzában: „Ö, micsoda közel álltak egymáshoz Kossuth és Štúr“, s tette azt akkor, mikor kettőjük törekvéseit és argumentumait mérte fel, amelyek a népnek az úrbéri terhek alól való felszabadítását célozták, s ahogy az a pozsonyi országgyűlésen nyilvánult meg, és Húrban így kommentálja a két személyiség közeledését: „Maga Kossuth is tisztelettel kezdett viseltetni Štúr irányában, és mégsem találkoztak, mert amaz nem szólott hozzá. Bár Kossuth lélekben minden ellenkezés nélkül nagyon érzékeny raporton jelentkezett a kor színe előtt, ama idők államférfiúi közül valóban ő tekintett leginkább a jövőbe, s nem sablonokon nyargalt. Alighogy megemésztette a Štúr által kapót leckét, ama „sorsot“ illetően, már is körültekingetett, vajon az események nem igazolják-e majd Štúr nézeteit — s az események bizony igazolták.8 Kár, hogy

7 Engels Fr.: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig.

8 A szerző itt Štúr ama replikájára gondol, amelyet Kossuthnak az országgyűlésen elhangzott beszédére mondott, melyben „Pest-megye érdemes küldötte (Kossuth) a „sorsot“ látta az egyszerű nép elnyomatásában, s nekem válaszul azt állította, hogy ilyen a világ sora, ha azt, aki a közösségben alacsonyabban fill, elnyomják, s a terhek és adók viselésére kényszerítik, míg ellenben az, aki a polgári életben felemelekedik, jogokat és tisztességet nyer“. Štúr Kossuthnak ezeket az állításait erélyesen elutasította, s hangsúlyozta, hogy „elkö- zelgett végre az idő, midőn a szabadság áldásait az elnyomott nép is felérzi, mert hosszú évszázadokon át állapotának megkönnyítésére várakozott, s most osztozik majd az emberiség számár,! kivívott jótéteményekben“. Stúrnak ez a kétségtelenül sikerrel vívott párharca Kossuth ellené-