Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Bábi Tibor: Könny a mikroszkóp alatt (részletek)
Bábi Tibor könny a mikroszkóp alatt Részletek egy készülő kötetből A sortűz nyelte el A sortűz nyelte el futó, vad lépteink zaját. Csitt! Csitt! Csend! Micsoda ordító szabadság, hiszen a félelemtől se félünk már. Testvér, elmentek mind a katonák. S ö ottmaradt a hóban. Csitt! Csend! Valahol sebzett kis madárka sír — anyám, ilyen a gyilkosság. Tág, nyitott szemmel a hajló erdőt, megvesszőzött eget nézte. A szálló sast, futó vadat megverte, megigézte. Aranytölcsér a Nap, azon folyik el most a világ vére, s kővé válva lassan-iassan beledermedt ő is a halálba — didergő, téli semmiségbe. Testvértelen testvéri rög porlasztja csontjait. Helyettem s értem halt szegény, s nekem csak egy a bűnöm — hogy meg nem haltam. Világnak vándora, űzötten, hontalan, de megmaradtam: árnyék a fényben, nehéz, nagy súly a könnyűségben — sorsot és népet én magam választottam. A pitypang bolyhát könnyűcske szél sodorja, fennen száll a felhő, hab lejt az ár színén; a friss tavasz törvényszerű győzelmeit siet sietve Ünnepelni... Mehettem volna én is a könnyű széllel, árral, de bennem furcsa, fekete fájdalom nyerít, vad könnyek tengere árad; így adom magamat a meghasonlott, széthulló világnak: győztesnek, megtiportnak egyaránt, leölt, szegény testvéremet így folytatom, hisz aki meghalt, nem vesztes, nem is győztes, csak áldozat. Én istenem, ez a legfurcsább, legkínzóbb kárhozat: nem örülni a fénynek — azokkal tartani, akik már nem élnek, mintha egy koporsó falait, fedelét döngetném. A szemem, szám, fülem betapasztották fekete sárral, átokkal vertek, sújtottak Reiner Márton rajza
