Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Bábi Tibor: Könny a mikroszkóp alatt (részletek)
fekete váddal. Ne panaszold most, lelkem, a szálló Napnak, még akkor sem, ha nem is így akartad. Fájjon a fájdalom azért is, aki nem érdemli, azért is, akit nem szerettem. A vereség alázó terheit lassan mind a vállamra vettem. Vak szemnek nem kell a fény, s a legkiáltóbb némaság legyen szavam. Nem kell a lármás, fülembe tóduld világ — az igazság nem a világban, bennem van. Nemesen, tisztán adom érte a bujdosásom, a rettegést, a hontalanság űzött keserves éveit, a megcsonkított, árva ifjúságot, a férfikor magába forduló magányát, elvetélt örömeit, mindent, amit én magam választottam. S ki meri mondani, hogy értelmetlen halt, akit húszévesen halálos, orv lövés terít le? A verejtékem vérének hullása, fájdalmam piros, égő sebe, álmom az ő fekete aléltsága, egem koporsófödele. A sírja: szegény szülőföldem. Kitépnek engem, kitépnek, jaj, gyökerestül, mint a szél az árva bokrot, tövestül. Aki bánt, nem érti, hogy porladó szívét is bántja, ha meggyaláz, a sírját is gyalázza. Kezem ötujjú bokros gyökerével húsz éve holt kezébe kapaszkodom. Mélyen a gyökerek Mélyen a gyökerek, nyüzsgő férgek közt van itt egy múzeum: tömör agyagban érintetlen alvó sírok — kelták és szlávok, germán harcosok — hun, kun s avar vitézek, tatárok, török hadak, magyarok — csupa vért és kard és csontváz, ők az élőket egymásnak bőszítő mítosz és legenda. A hús lefoszlott ádáz csontjaikról, mohó föld falta föl, vad bürök, fú, mérges liliom; éjjel odvas és korhadt fák tövén foszforeszkál föl rég kifolyt és mégis kémlelő szemük; van köztük sámán, pap, dervis, prédikátor, nem nyugszik egy se — kártékony, huhogó
