Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)

molom, s az apjukhoz vagy anyjukhoz hasonlítom őket. Méricskélem, ki kihez tartozik. Sokan vannak, nem tudok igazságot tenni, belezavarodok.

Bemutatkozunk. Az öreg előbb megnevezi a fiait, menyeit, aztán unokáit. Hallgatom ezt a sok idegen hangzású nevet, de csak az öregét tudom elkapni, a többi összezavarodik előttem.

Ahmed Szpahics Ibro bosnyák paraszt. Elhallgat. Nem kérdez. Néz és vár. Eddig is megfigyelhettem: ő, a gazda szól először és utoljára. A család többi tagja szemvillanással kér engedélyt a szólásra. Csend. Mintha mesébe cseppentünk volna. Húsznál is. többen ülünk a padlót borító színpompás szőnyegpokrócokon. Szék csak egy vaa a szobában, azon is pálinkásüveg várja sorsát. Török ülésben ülök, úgy, mint a háziak. Zsibbad a lábam, feszengek, változtatnék a helyzetemen, csak restellem, félek, hogy megszegem a ház szigorúnak vélt szokásait.

— Doktor — mondom orvos útitársam felé bökve. Egy pillanatra minden tekintet rávillan. A gazda alig észrevehetően meg is hajtja magát előtte. A „doktor“ varázserővel hat. A vénasszony reumájára panaszkodik, a gazda legfiatalabb fia pedig szív- bántalmaira. Mielőtt felnyílna a gyógyszeres láda, pálinkát kínál az orvos. A fiatal bosnyákok nem kéretik magukat, isznak. Az öreg elhárítja, lágy mozdulattal tiltakozik, mintha a sátán képét tolná arrébb. Lehet, hogy csak az idegennel szemben, de érzem a fegyelmezett mértéktartást. Aprócska poharakból iszunk: a jókedv is így kúszik közénk, apránként. Megszaporodnak a szavak, felenged a tartózkodás. A meny magával hívja az orvos feleségét; utólag tudom meg a rövid párbeszéd tartalmát. Tanácsot kért a fiatalasszony; négy gyereke van, most várja az ötödiket. A férje tengerész. Egy évben kétszer jön szabadságra. Mióta férjhez ment, szoptat, vagy teherben van.

— Segítsen — ismételgeti a kérést. Az orvosfeleség meglepődve hallgatja. Legalább annyira tanácstalan, mint a bosnyák menyecske.

— Magának hány gyereke van? — faggatja a vendégasszonyt.

— Ecy — válaszolja amaz mosolyogva.

— Segítsen, valami tablettákkal.. .

— Nincs; ilyen nincs.

— Maga hogy csinálja?

r A kínos kérdezősködés tréfába fúl. Az orvosfeleség kedves-tehetetlenül vigasztalja:

— Több nem lesz ...

— Félek.

— Ne aludjon a férjével.

A fiatalasszony hihetetlen csodálkozással nézi az idegent. Nem kérdez többet. Visz- szajön a nagyszobába, s az ajtófélfának támaszkodva hallgatja a beszélőket. Szomorú, nagyon szomorú, talán könnyes is a szeme.

A főidőn ülve pálinkázunk. Már a háziak italát isszuk. A hegyi emberek szögletes mozdulataival kínálnak: A visszautasítást sértésnek veszik. Iszogatva ismerkedünk tovább. A legidősebb fiú villanyszerelő, a második erdőőr, a harmadik gépésznek tanul. Itt laknak mind a völgyben. Innen járnak dolgozni ötven meg száz kilométerekre. Három éve az apjuknak építettek házat, most mindegyik a magáéra gyűjt. Földről, termésről, állatok számáról már csak az öreg beszél. A fiatalok leválnak az ősi élet magvától: szemük és lelkűk még őrzi a zord hegyi élet emlékeit; napot, eget, az évszakok váltását. Különvilágukról nem szólnak még. Apjukkal nem vitáznak, ráhagyják. Szeretik, tisztelik, olykor köré sereglenek, de itthon már csak félemberek. Ez a tájat, létformát, szokásokat váltó generáció. Kétéltűek. Hazulról a világba, a világból haza járók. Ügy, mint nálunk, úgy, mint mindenütt, ahol a paraszti élet ősi rendje felbomlott. Izgalmas élmény látni és érezni ezt itt a nagy hegyek között. Iskoláskönyvekbe illő példa: az idegen kíváncsiság ugyanazt tapasztalja Bosznia kellős közepén, mint a Bodrogközben, a Mátyusföldön, Gömörben vagy a Nagyalföldön. Az emberek, a beszédtéma, a szókincs könnyen behelyettesíthetők. Behelyettesíthető a gyerekeit sokalló fiatalasszony, az öreg bosnyák paraszt, a fiai és a szemét me- resztgető idegen is. Legfeljebb a nyelv különbözik, a múlt rétegeződése, a fakuló és újraszülető szokások, s a jelent tagadó vagy igenlő szenvedély hőfoka.

Sokáig azt hittem, hogy csak egy család, egy vérrokonság, egy táj az enyém. Egyre, az egyetlenegyre esküdtem. Az elsőre, mindenből az elsőre, a nekem leg-