Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)
Dobos László Kezdetben volt a háború, a tragédiák kora. Befejezése után rozsda sem foghatta a puskákat, fonákjára fordult a világ. Még annyi idő sem telhetett el, hogy a rögtönzött fakereszteket márványtáblával cseréljék fel a hősök és áldozatok sírján, új rém született: a bizalmatlanság kora. „Emberek, szerettelek benneteket, őrködjetek!“ Fučík, szállóigévé vált búcsúmondatához folytatásként írhattuk volna: „Emberek, legyetek bizalmatlanok! Népek, ne higgyetek egymásnak!“ A megtisztulás érzése és tudata helyett vádolások, vádbeszédek. Közösségek, népek, nemzetek perbefogása. „Üj“ műfaj született: a szónoklat. A tragédiajátékok helyére az ünnep, az ünnepélyesség nyomult. Az ünneplő-lelkendező egybegyűltekhez pedig szólni illik, szépen, választékosán, korhoz és eszméhez illő méltósággal. Pódium került a lábunk alá, és mondtuk: „Emberek... Emberek..." A szónoklatokból észrevétlen monológ lett. Ismétlődő monológ. Ismétlődve öröklődött a színpadkép, a kulissza is: pódium, bársonnyal letakart asztal, előtte szónoki emelvény ... A monológok kora illúziókat keltett, a nagyság és a végtelenség illúzióit. Tér, idő hatalom és kicsinység külön értelme egybefolyt. Aztán végétért az egyszemélyi előadások sora. Józanodtunk, önmagunkra eszméltünk, rádöbbentünk helyzetünkre: mikrovilág vagyunk. A mindennapok kényszere azt mondja: a ma és még inkább a jövő a fontos. Elhiszem. De amint ezt kimondom, a múltra gondolok. Tudom, hogy az egyetemes, az általános emberi problémákra kell ügyelnem elsősorban. így mondom. Mégis: visszafelé hangzik bennem az idő. A világ színpadain milliók sorstragédiája elevenedik meg újra és újra. A látottak lehangolnak, megdöbbentenek, felháborítanak. Mégsem elégítenek ki teljesen. A hallottakhoz és olvasottakhoz valamit hozzá kell tennem: a magam sorsát, elődeim sorsát. Csak így érzem a tragédiák kiváltotta teljes megtisztulást. El kell mondanunk magunkat; számomra e nélkül nem teljes az egyetemesség. A füvek alázata helyett a füvek lázadásának kényszere éget. Nem véletlen, hogy a szomszédos „kis“ irodalmak manapság sokat hivatkoznaK a történelemre: „nemzetieskednek“, mondják gúnyosan. Alapjában ez is lázadás; a fejlődés fedezetének keresése. Leszámolás, kiegyenlítődés, a mikrovilág diagnózisa és az egyetemesség akarása. A szellemi mozgás iránya: a nemzeti romantizmustól a racionalista életszemlélet felé. Ezt a kettősséget minden „kis“ irodalom, minden mikrovilág magában hordja, a csehszlovákiai magyar irodalom is. Fábry Zoltán életműve szinte egyedülállóan példázza a „mi kicsiny világunk“ és az egyetemesség összekapcsolásának lehetőségét és realitását. A magam nemzedéke megélt egy forradalommal felérő változást. Nézte, látta a történteket. „Tanulta“ a forradalmat. Gyakran foglalkoztat a kérdés: van-e bennünk eíég lázadó erő, A hamis illúziók, a kicsinység burkai ellen lázadó erő. Valósággá, nemzedékünkét jellemző vonássá válik-e a lázadás? A „kis“ irodalmak szükségszerűen rokonulnak. A fejlődés, a lét hasonló problémái közelítik őket. A jugoszláviai magyar irodalom helyzete sok tekintetben hasonló a mienkhez! Hasonló, de nem azonos. Mi okozza az eltéréseket? Mi legyen a sorsuk és szerepük a „kis" irodalmaknak? Melyek azak a determinánsok, amelyek meghatározzák a nemzetiségi kultúrák létét és fejlődését? Az államalakulat, valamint a nemReiner Márton rajza II. jugoszláviai jegyzetek úti
