Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)
Egyszerre a Somogyiék háza előtt találta magát. Ösztöne hozta ide, ahogy a lovat is visszavezeti az istállóban a helyére. Habozott, hogy bemenjen-e .. . Somogyi, akit barátai Cápának hívtak, ruhástul féküdt az ágyon, egyik lábát a padlóra lógatta. — Bújj beljebb! — mondta, mikor megállt az ajtóban. — Erezd magad otthon... A feleségem bezzeg nem érezte magát otthon a házamban! — Lehúzta a cipőjét, s dühösen a sarokba vágta. — Megszökött a borbéllyal! Részegen kidüllesztette a szemét, a szekrény felé bökött a fejével. — Ott van az ital. Vedd elő, és tölts nekem is ... Éjjel jöttem haza . .. Hűlt helyét találtam ... Csiri mondta el az egészet... — Nyugodj meg, Cápa — vigasztalta. — Hamarosan visszajön. — Átnyújtotta az egyik teli poharat. Mindketten ittak. — Mindent megszereztem neki — folytatta Cápa. — Mindent, amit szeme-szája megkívánt... Én vagyok a legügyesebb csempész az országban ... Te is az én tanítványom vagy . .. Ismét töltött, s leült az asztalhoz. Egy idő múlva felállt, Cápa közben elaludt. Lassan elindult a járdán. A gyomrában idegességet érzett, mint minden útja előtt, ha közeledett az indulás órája. Talán az egészben ez volt a legrosszabb, ez a gyűlölt szorongás. Csak ezt a rettenetes szorongást ne érezné... S az idegesség alacsony- rendűségi érzéssel párosult. Legszívesebben elsüllyedt volna, vagy kiszaladt volna a világból... Miért van ez? Hiszen számtalanszor végigcsinálta. És mégis. Most is. Minden alkalommal.. . Reszketni kezdett a gyomra. Ezeket az órákat a legnehezebb átélni. Este már más lesz, akkor a részletekre való összpontosítás leköti a figyelmét. De most... A „Kriváň“ felé tartott. Felszaladt a lépcsőn, megállt Böbe ajtaja előtt, türelmetlenül kopogott. A lány kinyitotta az ajtót, összefogta magán a sebtében felkapott pongyolát. Felderült az arca. * — Maga az? Belépett a szobába, becsapta maga mögött az ajtót. — Mi az, mi történt? — csodálkozott a lány. Megfogta a derekát, s olyan erővel szorította magához, mintha bele akarna olvadni forró testébe. — Mi van magával? Beteg? Vacog a foga... Megcsókolta a lányt, s érezte, hogy szűnni kezd gyomrában az émelygés. A fapados kocsiban elég sokan utaztak. Az ablak mellett ült a sarokban, kék sofőrsapkában. A hátizsákot és a bőröndöt feltette a csomagtartóra. A mennyezeti lámpa gyenge fényt sugárzott. Parasztasszonyok ültek mellette, szemben vele egy öreg bácsi és egy tisztviselő külsejű fiatalember. Az emberek halkra fogott szóval panaszkodtak egymásnak. Egykedvűen figyelte útitársait, megszokta már a sok azonos történetet. Akkoriban a vonatban alig lehetett mást hallani. — Ki törődik mivelünk? — szólt a fiatalember, s az asszonyokról feléje fordította tekintetét. — Ezek nem világpolitikai események. Csak könnyű kis epizódok. Az egyik asszony Csehországba kitelepített rokonairól kezdett beszélni. — Na Slovensku po slovensky! — mordult rájuk valaki. A személyvonat lassan döcögött. Az egyik állomáson két vasutas szállt fel, folytatták a kint elkezdett beszélgetést. — Tudod, hogyan fülelték le? — szólt a fiatalabbik. — A csendőr nem vette le a csomagját. De a zsákban a polcon kinyílt egy üveg, és a pálinka csepegni kezdett a csendőr kezére. Megszagolta, és rájött, hogy odaátról hozták... — Legenda — mondta magában. — Ilyesmi nem történhet meg. — Elhúzta a száját. — Lám, milyen híres személyiségek lettünk, már legendákat találnak ki rólunk ... Már egy csöppet sem volt ideges; ismerte a „szakma“ valamennyi titkát, tudta, mire kell ügyelnie.
