Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)

Később felállt, levette fi polcról a hátizsákot és a nehéz bőröndöt. Mikor feltűnt az ablakban a kis állomásépület lámpája, kiment a vizeletszagú előtérbe. Lehajolt, bedugta az egyik kezét a vállszíjba, s fellendítette magára a hátizsákot. A bőrönd füle nyikorgott a súlytól, mikor kiszálláskor felemelte.

A vonat elment, s ő az állomásépü’et árnyékában állt, a sínek mellett. Mikor felemelték a sorompót, elindult az úton a falu felé. A zsákszíj a nagykabáton keresztül is vágta a vállát. A sötétben látta, hogy a szántóföldeket még hó borítja...

Molnárék a faluszélen laktak, egy tornácos házban. Csodálkozott, hogy nem lát világosságot az ablakban. Mikor benyitott az udvarba, ugatni kezdett a kutya.

— Bundás! — szólt a kutyához. — Nem ismersz meg?

A kutya abbahagyta a csaholást, felszaladt előtte a tornácra. Letette a bőröndöt, megzörgette az ajtót.

— Mi történt ezekkel? — tűnődött. A kutya csóválta a farkát.

Kinyílt az ajtó, Molnámé jelent meg a küszöbön.

— Maga az, Pali? Az uramnak láza van, nem mehet magával. — Hálóingben volt, kendőt terített a vállára.

— Mi baja van?

— Talán tüdőgyulladás. De azért jöjjön be. Azt hiszem, felébredt. Becipelte a bőröndöt a konyhába.

— Tessék, jöjjön be. — Az asszony benyitott a szobába, meggyújtotta a viflanyt.

— Ébren van.

Molnár csíkos dunna alatt feküdt, csak borostás arca látszott.

— Beteg vagyok — mondta. — Nem mehetek sehová.

— Elindulok egyedül.

— Nem ajánlom — mondta Molnár. — Utazz haza! Majd üzenek, ha meggyógultam

Lenézett a bőröndre.

— Nem, nem utazom vissza. Átmegyek egyedül.

Az ajtó közelében állt a fülledt levegőjű hálószobában. Az asszony karba fonta kezét, s várakozva nézte.

Molnár felkönyökölt, a szekrény felé intett a fejével.

— Ott van elkészítve a holmi. Délután még azt hittem, el tudok menni...

Meglátta a sarokban a hátizsákot és a jól ismert kopott bőröndöt.

— Ha egyedül akarsz menni, várnod kell — szólt Molnár mivel látta, hogy nem hajlandó megváltoztatni a szándékát.

— Ismerem a járást.

— Hallgass rám! Feküdj le a konyhában! Az asszony két óra tájban felébreszt.

— Rendben van.

— Elkészítem a fekhelyet — mondta az asszony.

— Csak pokrócot kérek. — Kihúzta a karját a vállszíjból, kézben vitte ki a hátizsákot a konyhába.

Mikor kilépett a kapun a sötétben, maga elé képzelte a terepet, mintha térképet tanulmányozna. Egy kis darabon vissza kell menni az áJíomás felé, aztán befordul a gödrös dűlőútra. Ez elég hosszú, körülbelül félórás út ilyen teherrel. Aztán a dűlőút jobbra kanyarodik, s a magasfeszültségű vezetéken túl kezdődik az erdő. Az erdei úton újabb félóra elteltével az elhagyott szénégetőhöz ér. Itt le kell térni az útról, .s a fák közt egyenesen nekivágni a hegyoldalnak. Az a legnehezebb szakasz, fel kell másznia a hegygerincre. Ha oda felér, a másik oldalon már könnyebb lefelé menni. A túloldalon a hegy tövében fut a határ. Ha a szénégetővel egy vonalban fent áll az ember a hegyen, az őrház balkézre esik, másfél kilométernyire.

Befordult a dűlőútra s megállt pihenni. A bőröndöt letette a hóba. Zihált a tüdeje, rájött, hogy nem szabad annyira sietnie. Felnézett az égre, a szakadozó felhők közül kibukkant a hold.

— Nem történhet semmi baj — nyugtatta magát, miközben lenyúlt a bőröndért. — Sokszor megtettük ezt az utat.

Rossz volt egyedül gyalogolni, a mély csöndben csak a saját lélegzését hallotta. .Szájából pátra csapott ki az éji hidegben.